mikor a második világháború végső szakaszában, 1944 őszén, a román átállást követően az első szovjet katona délkeleti irányból Magyarország földjére lépett, és megkezdődött az élet-halál harc a megszálló Vörös Hadsereg egységeivel, a front első vonala mögött tevékenykedő szovjet politikai és katonai elhárítás szerve, a hírhedt SZMERS megkezdte a magyar katonai és polgári személyek, nők és férfiak összefogdosását, letartóztatását. Különböző hamis vádak, rosszindulatú feljelentések, megalapozatlan gyanú és feltételezés alapján, vagy egyszerűen a lakosság megfélemlítése céljából, a hadsereg haditörvényszékei sorra elítélték áldozataikat hosszú kényszermunkára, sok esetben golyó általi halálra. A letartóztatott személyeket kémkedéssel, terrorcselekmények végrehajtásával, diverzáns kártétellel, szovjetellenes lázítással, szervezkedéssel vádolták a szovjet katonai bíróság vizsgálati szervei. Az ártatlanul megvádolt emberek, a rosszindulatú tolmácsok gyatra nyelvtudású közreműködése miatt szinte semmit sem értettek a terhükre felrótt vádakból. Ez azonban nem változtatott sorsukon. A gyötrelmes vizsgálati fogság után következett a tragikus bírósági színjáték: az ítélkezés csak percekig tartott, az előre elkészített döntés alapján. Sorra elítélték a vádlottakat 10-től 25 évig terjedő, kényszermunkatáborban letöltendő szabadságvesztésre és örökös száműzetésre. Akiket a bírósági forgatókönyv szerint, elrettentés céljából golyó általi halálra ítéltek, azokat irgalmatlanul kivégezték, vagy az ítéletet követően, vagy pedig valamely szovjet börtön pincéjében. Az ily módon életre vagy halálra ítélt magyar állampolgárok száma 1944 és 1953 között elérte a százezret. Zömmel 1945-1946-ban hurcolták ki a rabokat a Szovjetunióba, de még a későbbi években is - csökkenő mértékben - folyamatosan állították bíróság elé, akkor már a magyar államvédelmi szervek által kezükre adott áldozataikat. A szovjet kényszermunkatáborokban a magyarok belekerültek a belhonos rabok több milliós tömegébe, és megkezdődött a véget nem érő szenvedéseik láncolata. Szibéria nevének említése is elegendő, hogy elképzeljük, mit jelentett a napi l2 órás, erőn felüli fizikai munka, hidegben - fagyban, gyér ruházatban, silány élelmezés mellett, bányákban, vasútépítésnél, erdő irtó lágerekben, építkezéseken. A sivár és koszos lakóbarakkok deszkapriccsei sem adtak igazi pihenést az összezsúfolt, nyomorúságtól elvadult rabok között. A munkatáborokban nagy volt a halandóság. A kiszolgáltatott, nyelvet, szokásokat nem ismerő, az éghajlathoz hozzá nem edződött magyarok között is bőven aratott a halál. Mivel előadásom témája főként a hazatérésünk utáni esztendőkről szól, így a döbbenetes végeredményt említem ~ az elítélt magyaroknak alig négy százaléka érhette meg a szabadulás napját. A Kárpótlási Hivatal adatai szerint 1953 és 1965 között összesen 3893 személy láthatta viszont a szép Magyarországot. Mint említettem, a politikai paragrafussal történt elítélés maga után vonta, hogy a súlyos esztendők letöltése után sem volt remény a hazatérésre, mert következett volna az örökös száműzetés Szibéria elhagyott vidékein. Azonban a csekély életben maradottakhoz kegyes volt a Gondviselés: 1953 március 5-én meghalt Sztálin, és utódai még abban az évben kegyelmet gyakoroltak az idegen állampolgárok egy részével szemben, majd utána 1955-ben ugyancsak lehetővé vált egy nagyobb csoportnak a hazatérése az orosz birodalomból. Aztán a következő években sikerült szórványosan hazajutni egyes honfitársainknak, Szibéria távoli tájairól. Így jutottunk haza megközelítőleg négyezren a túlélők közül. Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, - az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt 8-10 évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékűnkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket? A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hivattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni? Jaj volt annak, akit másodszor is hivattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk, főként családos emberek, akik még a doni katasztrófában estek fogságba, majd hamis vádak alapján elítélve kényszermunkatáborba kerültek A lágerparancsnok közölte velünk, hogy teljes jogú magyar állampolgárokként térünk haza, mivel háborús tévedés, túlkapás volt, hogy minket ártatlanul elítéltek. Szovjetunió rehabilitálta mindegyikünket, nem tekintve ki hány évre lett ítélve. Ha a kint töltött idő miatt bárkit Magyarországon valami sérelem, hátrány érne, a szovjet nagykövetség kérésünkre közbelép. Odahaza nem is kell mondani, hogy mi elítéltek voltunk. Aztán telt-múlt az idő, októberben azt mondta a lágerparancsnok: nem biztos, hogy haza tudunk adni benneteket. Rákosi elvtárs nem akar benneteket befogadni. Azt mondta, ha ilyen fasisztákat hazaküldünk, nem garantálja a szocializmus felépítését... Azonban november második felében mégis elkezdődött az előkészület a hazatérésre. Gondolhatni, milyen lelkiállapotban vártuk a napot, kétség és remény között. Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, mely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat. November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva. A Tisza akkor még ideiglenes hídján óvatosan gördült át a vonatszerelvény. Megható percek következtek. A Himnuszt énekeltük, és elhatároztuk, hogy ha bárhol leszállásra szólítanak fel minket, megcsókoljuk a drága magyar földet. Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett. A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk : - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin. Átsuhant rajtunk a baljós sejtelem: ezek a katonák börtönbe visznek minket, igazuk lesz a borúlátóknak! Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben, de ez nem vidított fel bennünket. ...