A kazányi Tatárföld aldermisi járásának Urmara falujában Hazej Gafjatulin tatár földbirtokosnak az oroszországi véres polgárháború kellos közepén, 1920-ban fia született. Ez azért volt nagy öröm a családban, mert a három lány után végre fiúval örvendeztette meg Allah a már nem éppen fiatal apát. A moszlim vallás szertartásainak keretében az apa a Mirszaid nevet adta a kis jövevénynek, aki keserves sírásával zavarta az ünnepélyes hangulatot. Mintha tudta volna, hogy nem sok örömre jött erre a világra. Távol Szentpétervártól, de távol Moszkvától is, múló veszedelemnek tunt a vörösök és fehérek élethalálharca. A fehérgárdisták idoleges gyozelmei azt sugallták, hogy helyreáll az évszázados rend, miként elcsitult minden a Sztyepan Razin, majd az Emeljan Pugacsov parasztfelkelései után. Nem úgy történt, de itt a végeken, a vésztjósló moszkvai vörös ukázok ellenére, némiképpen ment minden a maga útján. Az új rendszer akkor szólt bele a család bizonytalanságokkal, küzdelmekkel teli életébe eloször, amikor a tizenegy éves fiúcskát, Mirszaidot felsobb parancsra kiszakították az otthon védoszárnyai alól. A messzirol jött ukáz úgy szólt, hogy az értelmes tatár gyermekeket ki kell válogatni diáktársai közül, és állami nevelointézetbe vinni Kazányba. Ezek közé került a jó eszu kis Mirszaid is. Mint késobb kiderült, a szándék az volt, hogy belolük képezzék ki a tatár városok és falvak leendo tanárait, tanítóit, miután a központi akaratnak megfeleloen meggyozodéses kommunista pedagógusokká nevelodnek. Velük váltották fel a régimódi, kiöregedo vagy megbízhatatlan népneveloket, tanítómestereket. Mirszaid a hasonló korú társaival együtt magas bástyával körülvett, a világtól elzárt valamikori kastélyból átalakított internátusban lakott. A tanintézetben a neveloik, tanáraik kivétel nélkül oroszok voltak. A gyerekek egy kukkot sem tudtak oroszul, a tanárjaik pedig az o nyelvükön nem értettek semmit. Mutogatással, mimikával kezdodött a tanulás, a tanítás. De a szoktatás is meglehetosen céltudatos volt. Amellett, hogy katonás fegyelmet tartottak közöttük, szinte elrabolták a gyermekkorukat. A mohamedán vallás addig elsajátított törvényeit, szokásait, rendjét és tuzzel-vassal irtották a tudatukból. Ennek elso megnyilvánulása volt, hogy kizárólag disznóhússal készített ételeket kaptak. A fiúk megrökönyödve tapasztalták, hogy tisztátalan étel kerül az asztalukra. Felháborodva ugráltak fel, némelyek hányingerrel küszködtek, mások pedig kiborították a tányérakból a káposztalevest, és nemzeti eledeleiket követelték. A nevelok türelmesen, sot nevetve nézték a felháborodás eme jeleneteit. Más étel nem volt, a gyerekek éhesen vonultak vissza az osztálytermekbe. Este az ebédlo ajtajától fordultak vissza, amikor megérezték a disznóhússal fott étel szagát. Éhségükben átsírták az éjszakát. Reggel az este érintetlenül az asztalon maradt, hidegre dermedt káposztaleves fogadta oket. Belekanalaztak, kerülve a húst, vagy a kanalukkal kitúrva az asztalra. Délben már csak néhányan makacskodtak, a többség szótlanul ette a levest, de még kerülgetve a húst. Egy hét múlva pedig, mintha soha nem is lett volna felzúdulás a disznóhús miatt. El is tunt a disznóhús a levesbol, ritka alkalom volt, hogy az éhezo birodalomban azzal etessék oket. Céjukat elérték a nevelok: a fiúk beletörodtek sorsukba. Így volt ez a napi ötszöri, mosakodással egybekötött imádsággal is. Megpróbálták a fiúk a szertartás elvégzését. Azonban egyrészt nem volt rá idejük, másrészt, ha valamelyikük imára tartotta a kezét maga elé, vagy Mekka felé fordulva leborult a földre, a nevelok gúnyolták oket, utánozták mozdulataikat félreérthetetlen csúfondorássággal. A fiúk, hogy vallásos érzelmeikben ne bántsák oket, felhagytak az imádsággal. Késobb az atheista nevelés boven elültette a kételyt nyiladozó értelmükben. Mirszaid évközben néhány diáktársával együtt megszökött az intézetbol, de messzire nem jutottak abban a nagy városban. Megtalálták és visszavitték oket. Fenyítést nem kaptak, de azontúl mindig magukon érezték a nevelok vigyázó tekintetét. Aztán lassan kezdték érteni az orosz nyelvet, de még mindig eron felüli feladat volt a sok tanulás, hiszen alig fogták fel a biflázott szöveg értelmét. Tanárjaik pedig türelmesen foglalkoztak velük. Tudták, hogy a jövonek dolgoznak. 1933-ban súlyos felhok tornyosultak a csuvas, a baskír és tatár nép feje felett: azon a vidéken is megkezdodött a mezogazdaság kollektivizálása. Mirszaid édesapját � aki kuláknak számított, tehát a bolsevista rendszer szemében osztályidegen volt, kerékkötoje az új, boldogabb világ felépítésének � két, ugyancsak módos bátyjával együtt a GPU letartóztatta, a népbíróság 15 évi kényszermunkára ítélte. Minden vagyonukat elkobozták, családjaikat nélkülözésbe taszítva. Mirszaid édesanyja, félve a letartóztatástól, nem merészelte felkeresni azt a munkatábort, ahol az apa sínylodött. A nyári szünidot otthon tölto 13 éves fiát küldte el: vigyen valami élelmet az apja után, kérjen beszélot a lágerparancsnoktól, tudjon meg valamit a sorsáról. Mirszaid megfelelo baksis fejében utazási engedélyt, sot lovat kapott a falu tanácselnökétol. Odatalált a Zelenodolszkban lévo lágerhez, és írásban kért engedélyt a rövid találkozásra. Ez volt az apa és fia utolsó találkozása, mert az apját hamarosan valahová Távol-Keletre deportálták, és anélkül, hogy egyszer is kaptak volna tole levelet, örökre nyoma veszett. Újabb súlyos csapás érte a családot. Mirszaid legidosebb novére, Faina az 1920-as évek közepén ment férjhez egy jómódú gazdálkodóhoz, az egyik távolabbi, de ugyancsak tatár faluba. Faina férje még tragikusabb véget ért, mint az édesapja vagy nagybátyjai. Amikor a messzirol jött agitátorok az o falujukban is nekiláttak a kolhoz szervezésének, s a parasztok húzódoztak a belépéstol, kiemelték közülük a férjét, Vapajev Bazilt. Minden teketóriázás nélkül a tanácsház udvarán falhoz állították, agyonlotték. Aztán felakasztották az udvaron álló nyírfa legalsó ágára, elrettento példa gyanánt. Ezt követoen a módosabb gazdákat, mint kulákokat a GPU katonák családostól kizavarták a házaikból, és félnapi járóföldre lévo vasutállomásra kísérték, a puskájukra tuzött szuronyokkal. A környékrol odahajszolt családokkal teli szerelvényre feltuszkolták mindannyiukat. A szerencsétlenek között ott volt Faina is a két apró gyermekével. A többhetes, nélkülözésektol és durva bánásmódtól elcsigázott szállítmány megérkezett valahová, Krasznojarszk területére, a Jenyiszej folyó környékére. A magukkal hozott, sebtében összekapkodott holmijukat útközben már olcsón elkótyavetyélték némi élelemre. Faina, miként a többiek, a két kisgyermekét a melléhez szorítva, semmi nélkül szállt ki a vagonból. Teherautók motorja berregett már a szerelvény mellett. Felzsúfolták a gyengeségtol számuzötteket a teherautóra. Hepehupás erdei utakon robogtak velük a sötét rengetegben. Aztán az útnak végeszakadt. Innen már gyalog hajszoltál oket árkon-bokron keresztül. Akik összeestek, kegyelemlövést kaptak, és ott maradtak az erdei vadak, ragadozómadarak táplálékául. Aztán egyszer csak azt vették észre a nyomorult emberek, hogy az oreik eltuntek, elmaradoztak tolük, és ott voltak az oserdoben, ahol emberi életnek nem volt semmi nyoma. Magukra maradtak az áthatolhatatlan, mocsaras, ingoványos vadonban, lassú éhhalálra ítélve. A csontig soványodott emberek eszelosen tépték a fák kérgét, rángatták ki gyökerestol az ehetonek vélt növényeket. Az oserdobe hurcolt tatárok sorsa azonos volt sok más ezer és millió elhurcolt, kietlen tájakra deportált ukrán, orosz és más nemzetiségu parasztokéval. Az éhség, a mérges gombák és gyökerek, a feneketlen mocsarak, a mérgezo rovarok miriádjai, és az oserdobol kivezeto utak magaslesein posztoló csekista orszemek golyói végeztek velük. Ezer vagy tízezer ember közül egy, ha életben maradt hírmondónak, de az se mert többé visszatérni a szüloföldjére. Faina lefektette az alig pihego fiait egy fa tövébe. Azok nem sírtak, csupán a félig lehunyt szemükben pislákolt még az élet. Valami ennivalót keresett nekik, de keseru bogyón, és ismeretlen gombákon kívül semmit sem talált. O maga füvet rágott, hogy csillapítsa éhségét. Mindenki szétszéledt valamerre, magukra maradtak. A koromsötét éjszakában a vadállatok szerencséjükre kerülték ezt a környéket, a bozótos erdokben bolyongó emberek miatt. Augusztus közepe volt ekkor, és reggelre dér csillogott az oserdo dús növényzetén. Véget ért a rövid szibériai nyár. Faina felkerekedett, húzva-vonszolva a gyerekeket. Az élni akarás, a menekülés vágya, a gyermekeinek megmentése hajtotta elore, merre az anyai ösztöne vitte. Szerencséje volt. Néhány napi bolyongás után az erdoben egy kis orosz tanyára bukkant. Egy öreg prémvadász házaspár lakott itt, a nagyvilágtól elzártan. Nem tudtak semmit a világ dolgairól. Azt sem, hogy nincs már cár atyuska, de volt egy nagy háború, és most sötét erok uralkodnak orosz anyácskánk földjén. Befogadták a rongyos, beteg aszzonyt, és a két, majdnem haldokló gyermekét. Jószívuen gondoskodtak róluk, kecsketejjel táplálták oket. A szigorú szibériai telet ott töltötték a kis tanyán, elrejtozve ezeknél a jóságos embereknél. A fiúk életben maradtak, erore kaptak. A tél elmúltával, a tavaszi áradás levonulása után Faina az öregektol kapott útravalóval, és hasznos jó tanácsokkal ellátva megindult nyugatnak, amerre a nap után tájékozódott. Erdokben, mezokben bujdosva, jó emberek által megsegítve, hosszú hónapok múlva, valamikor oszelon hazai tájakra jutottak. A faluját, ahonnét elhurcolták, nagy ívben elkerülte. Késo este kopogtatott be özvegy édesanyjához. Nála húzódott meg két fiával együtt. Megmenekülésük szinte egyedülálló, csodával határos történet. Isteni gondviselés mentette meg oket a biztos pusztulástól. Faina hamarosan meghalt. A felcseperedo árvák apjuk nevét eltitkolva éltek nagyanyjuk szegényes viskójában, az összetartó rokonság támogatásával. Mirszaid, a családi tragédiák sorozata ellenére elvégezte iskoláit, és tanítói képesítést kapott. 1937-ben a szülofalujától nem messze lévo községben megkezdte tanítói pályáját. Éppen akkoriban hozták be az írásreformot Szovjetország addig még latin betuvel író nemzetségeinél. Át kellett térni a cirill betus írásra. A cirill írásban, mint köztudomású, nincsen megfelelo betu az �ö" és �ü" hangok jelölésére, melyben a tatár nyelv a magyarhoz hasonlóan eléggé bovelkedik. A �jo" és a �ju" betu valahogy nem tudja helyettesíteni az eredeti magánhangzót. Még nagyobb problémát jelentett, hogy a tatár mássalhangzók között háromféle �k" hang van, melyeket a cirill betus átírás szintén nem tudott kelloképpen érzékeltetni. Az ifjabb tatár nemzedék, mely már kizárólag a cirill betuk alkalmazásával ismerkedett meg az írásbeliséggel, az eredeti tatár kiejtéseket elmásítja, és képtelen osi formájában használni, csupán szlávos lágysággal ejti. Nem beszélve arról, hogy az orosz nyelv tanulásának eroltetése miatt a nemzeti tatár nyelv lassan a konyhába és gyerekszobába húzódik vissza ezen a tájon. Az ifjabb tatár nemzedék könnyebben, tehát szívesebben fejezi ki magát oroszul. De nem csupán a nyelvhasználatban volt tetten érheto az eloroszosítási, elnemzetietlenítési törekvés. A vallási, népi szokások, a népdalok és népviselet kiszorítása is fokozatosan erosödött. Hiába emlegette a szovjet rendszer a kis népek hagyományainak ápolását, a nemzeti sajátosságok tiszteletben tartását, tudatosan csökevényesítette el a nemzeti tudatot. A népi viselet már csak a népi táncegyüttesek, a mai nyelven a folklórfesztiválok kelléke lett, minden megélt tartalom nélkül. 1941 júniusában kitört a szovjet�német háború. Mirszaid éppen katonaidejét töltötte a hadseregben, így alakulatával az elso között került a besszarábiai frontra. Már 1941. július közepén, a visszavonulás nagy zurzavarában német fogságba esett. A német hadifogolytáborokban nagy nélkülözés közt tengodtek és pusztultak a szovjet foglyok, egy másik diktatúra kegyetlen bánásmódjával megismerkedve. Felcsillant a túlélés reménysége, amikora a németek a hadifoglyok között nemzetiségi légiókat kezdtek szervezni. Felállították a tadzsik, üzbég, tatár és kurd légiót. Aki hajlandó volt beállni a légióba, egyenruhát, fegyvert és ami a fo � egybol emberséges ellátást kapott! Mirszaid, aki bár markáns bolsevista nevelést kapott, de családjának a külvilág elol eltitkolt mérhetetlen tragédiája miatt meghasonlott a szovjet rendszerrel szemben, az elsok között jelentkezett a tatár légióba. Megkapta a szovjet hadseregben viselt hadnagyi rangját és hozzá a megfelelo illetményt. A németek nem vetették be a nemzetiségi légiókat a szovjet arcvonalon, a megszállt országokban láttak el fegyveres szolgálatot. A tatár légiót Jugoszláviába vezényelték. A háború befejezodése után Mirszaidnak sikerült úgy hazakeverednie, hogy nem akadt fenn a szurohálón eltitkolva a német hadifogságot. A saját falujában lett iskolaigazgató, és feleségül vette tanítóno kollégáját. 1948 nyarán kisfia született. Ahogy távolodtak a háborús évektol, az élet � az adott körülmények között � kezdett rendes mederbe terelodni, minden különösebb megrázkódtatás nélkül. Mint derült égbol villámcsapás: 1949. december 31-én este berontott otthonukba több géppisztolyos államvédelmista katona, és Mirszaidot az újévi terített asztal mellol felrángatva letartóztatta. Amit Mirszaid nem is sejtett: a lágerekben a politikai tisztek rendszeresen folytatták a nyomozást a már elítélt rabok között. A letartóztatottaktól elkobzott fényképeket raktak a néhai katonák elé és kérdezgették: � ismeri-e a képen látható személyeket? Az egyik ilyen csoportképen, mely a tatár légió tisztjeirol készült Németországban, és balga módon valamelyikük magával hozta emlékül � valahol valaki felismerte Mirszaidot, és meg is tudta mondani a nevét. Így került sor a kései, de nem elkésett leszámolásra... Mirszaidot beszállították a kazanyi központi börtönbe. Amikor az elso kihallgatásra bevezették a vizsgálóbíróhoz, annak háta mögött a falióra éppen éjfelet ütött: beköszöntött az új, 1950-es esztendo! Mirszaid a sorozatos vallatások során bizonyítani próbálta, hogy csupán azért állt be a németeknél a tatár légióba, mert nem akart elpusztulni a hadifogolytáborban. � Hazudsz! � ordított rá a vizsgálóbíró. � Te már a harmincas években kapcsolatot tartottál fenn osztályidegen elemekkel, a szovjet nép ellenségeivel! Mirszaid nem értette, mirol van szó. Átvillant az agyán az agyonlott sógora, a náluk menedéket talált szerencsétlen novére, a gyerekek... És akkor a tiszt a mappából elovett egy kis iskolai irkalapot, és Mirszaid elé tolta: � És akkor ez mi? Az a gyerekes ákombákom orosz írással írott kérelem volt, amiben 1933 nyarán a lágerparancsnoktól engedélyt kért, hogy apjával beszélhessen, neki élelmet átadhasson. Amikor Mirszaid rámeredt a papírdarabkára, a tiszt diadalittasan megszólalt: � Talán tagadod, hogy ezt te írtad volna? Mirszaid megszédült: fájdalmas emlékeket kavart fel benne az a réges-régi irkalap, azonkívül áthasított a tudatán � ez a bizonyíték több mint másfél évtizede várt arra, hogy egyszer ellene felhasználható legyen! Még hetekig tartottak a kihallgatások, de Mirszaidnak már nem volt ereje küzdeni a maga igazáért, védekezni a vádakkal szemben. A Kazány Területi Belügyi Hadsereg katonai bírósága 1950. februárjában 25 évi, javító-nevelo munkatáborban letöltendo szabadságvesztésre ítélte hazaárulás vádjával, az 58. paragrafus (1/b) pontja alapján. A kujbisevi gyujtotábor után a kazahsztáni Ekibasztuz speciális politikai börtönlágerébe deportálták. A szabályok értelmében évente kétszer írhatott levelet a családjának. 1950 tavaszán a feleségétol kapott levél mellett volt egy elég homályosan sikerült fénykép: a felesége, az akkor már hároméves kisfia, a megtört édesanyja nézett rá vissza. Hangtalanul zokogva borult a sivár barakszoba közepén álló festetlen, de simára gyalult asztalra. Meggörnyedt hátán ott virított a vászondarabkára festett lágeri száma: �Cs 91". * * *