A szovjet kényszermunkatáborokban sínylődő, politikai vádak alapján elítélt rabok sem Lenin, sem Sztálin uralmának idején soha nem részesültek amnesztiában vagy rehabilitációban. A köztörvényeseknek rendszeresen megkegyelmeztek jelesebb ünnepek, évfordulók alkalmával. Hiába ért véget a második világháború, a győzelemittas Szovjet rendszer csak a banditák, a gyilkosok és a rablók számára tárta szélesre a lágerek, börtönök kapuit. Ártatlanságuk tudatában a naiv politikaiak ettől függetlenül továbbra is dédelgették magukban azt a reménységet (mi mást tehettek volna), hogy majd a szovjet állam fennállásának harmincadik évfordulóján, 1947-ben megenyhül Sztálin generalisszimusz szíve, hiszen eleget szenvedtek, mindenért megbűnhődtek önkényének áldozatai, de nem kegyelmezett meg senkinek. A javíthatatlanul hiszékenyek utolsó légvára volt az a nap, amikor a birodalom és a haladó világ a Nagy Vezér hetvenedik születésnapját ünnepelte 1949 decemberében. Aztán kihunytak a zajos ünnepségek fényei, azonban a sok ezer lágert körülvevő szögesdrótkerítést rendületlenül megvilágította a reflektorok koszorúja, védve a kommunizmus társadalmának ragyogó vívmányait a nép ellenségeitől, a fasisztáktól. 1953-ban, Sztálin halála után utódai a hatalomban szükségét érezték, hogy valamiképpen lazítsanak a nép nyakára hurkolt kötélen. Igaz, először megint a közbűntényeseket szabadították rá az országra, pokollá téve 1953 nyarát szerte a birodalomban. Aztán enyhítették a vasfegyelmet a büntetőtáborokban, kicsit kimutatva, hogy a politikai elítélt is emberszabású lény volt valaha. Júniusban kezdték a táborokból összeszedni az eredetileg külföldi állampolgárságú rabokat, és ugyan ki nem mondva, de érzékeltetni, hogy a szabadság szellője lengedezi őket körül. Az addigra életben maradt magyar állampolgárságú rabok közül körülbelül másfél ezer személyt gyűjtöttek össze néhány hónap alatt, a birodalom minden részéből, Lemberg város határában álló, abban az időben néptelen munkatáborban. Hazaszállításunk egyre késedelmeskedett de ez a tény most nem témája eszmefuttatásomnak. Ami a lényeg: lágerparancsnokunk, egy szovjet őrnagy hivatalosan kijelentette előttünk: "Ti most teljes jogú magyar állampolgárként térhettek vissza hazátokba. A szovjet állam elismeri ártatlanságotokat, rehabilitál benneteket. Tekintsétek úgy, hogy elítélésetek háborús tévedés volt, és mint volt hadifoglyokat adunk vissza mindnyájatokat a magyar hatóságoknak. Az elítélés, az itt töltött évek miatt titeket otthon, bántódás nem érhet. Ha mégis sérelem ér benneteket, a szovjet nagykövetség védelme alatt álltok." 1953. november végén, december elején két csoportban, az orosz ABC szerinti besorolásban hozott át a Kárpátokon a szuszogó gőzmozdony nyitott marhavagonokban másfélezer szorongó szívű magyart. Öt napos szűrővizsgálat után mindannyiunknak a kezébe nyomták a Magyar Népköztársaság Nyíregyházi Kormánybiztosságának Igazolványát, Ladvánszky Károly kormánybiztos sajátkezű aláírásával, hogy mint hadifoglyok térünk haza, és a hatóságok támogassanak bennünket a munkában való elhelyezkedésünkben. Hát, ez aztán nem egészen úgy történt, de azért a szibériai lágerek után mégis csak könnyebb volt felszívódni a társadalomban, főleg a család segítségével. Az államvédelmi szervek hittek-e vagy sem ártatlanságunkban, mindenesetre szaglásztak utánunk, alattomban akadályt gördítve a továbbtanulás, a jobb állásban való elhelyezkedés útjába. Nyílt provokációra, kifejezett üldöztetésre nem került sor. Ez így ment 1958-ig. Közben megnősültünk, jöttek a gyerekek. A sivár, rideg lágeri körülményekből kiszabadulva fokozottan vágytunk a család melege, a meghitt szeretet után. 1958 nyarától valahogy megváltozott körülöttünk a helyzet. Nem tudtuk mire vélni, de be-becitáltak egyenkint a politikai rendőrségre. Faggatóztak: hogy is volt 1944-ben? 1945-ben? Kelletlenül válaszoltunk, hiszen a szovjetek azt mondták, hogy mint volt hadifoglyok jövünk haza, nem is kell beszélni, hogy mellesleg elítéltek is voltunk... Az egyik társunk boltvezető volt, leváltották. A másik gépjárművezetői vizsgát akart tenni, de az erkölcsi bizonyítványt a szovjet bíróság ítéletének bejegyzésével kapta meg. Ismét másik iparengedélyhez kért erkölcsi bizonyítványt, büntetett előéletűnek minősült. Nagy riadalom támadt a volt sorstársak körében. Egyre érkeztek a hírek a munkahelyekről eltávolított volt szovjet rabokról. Évekkel később tudtuk meg az igazságot, de most indokolt megfejteni a rejtélyt: 1958 júliusában a szovjet és a magyar igazságügyi minisztériumok között jogsegély egyezmény jött létre, melynek keretében - a nekünk tett lembergi ígéret ellenére - a szovjet KGB átadta perirataink másolatát a magyar szerveknek, akik azonnal mindannyiunkat büntetett előéletűnek minősítettek, minden értesítés, nyilvánosságra hozatal nélkül. Semmiről nem tudva, semmit nem értve kapkodtunk fűhöz-fához. Még kétségbeesett helyzetünkben sem mentünk el a szovjet nagykövetségre panaszra. Valahogy nem tudtuk elképzelni: egy idegen ország (volt rabtartóink) menedékét kérni a saját hatóságainkkal szemben. 1960-ban kérvényt írtam a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságához. Kértem az 1953-ban, szóban kihirdetett rehabilitációnak az írásbeli megerősítését. Decemberben megjött a döbbenetes válasz: "ügyét felülvizsgáltuk, ... az Ön tevékenysége nem részesült amnesztiában és nincs rehabilitálva, csak idő előtt szabadlábra helyezve a büntetés-végrehajtás helyéről... rehabilitálására nem találtunk jogalapot." A munkahelyemen egyre türelmetlenebbül sürgettek, igazoljam büntetlen előéletemet, vagy megválnak tőlem, mert a rendőrség szorgalmazza elbocsátásomat. Ezt a moszkvai döntést nem mertem megmutatni. - Még mindig nem jött válasz Moszkvából! - mormoltam elszorult szívvel. Egyre szorult a hurok a nyakamon, így 1962-ben újabb kérelmet küldtem Moszkvába, az előző indoklásaimat megismételve. Végre 1963 április elején a Magyar Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya megküldte a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának 1962 november 20-án kelt döntését: "A 3. Ukrán Front katonai törvényszékének 1945. február 6.-i ítéletét a Katonai Kollégium visszavonta, az ügyet bűncselekmény hiányában megszűntette, az adott ügyben rehabilitálva van" Amikor a sorsom hajszálon függött, a magyar igazságügyi szervek miért tartották vissza öt hónapra a felmentő igazolást? Ahogy megkaptam a saját rehabilitációmat, azonnal sorozatban kezdtem írni a többi társam nevében a kérelmeket Moszkvába, rehabilitálásuk érdekében. A válasz, egy-két esettől eltérően, kizárólag kedvező volt. A három-négy, legfeljebb hat hónap múlva megérkezett igazolásokról hiteles fordítást készítettem, és az érintettek megmenekültek a további üldöztetéstől. No nem a titkos rendőrségi felügyelettől, mert annak meglétét 1989-ig éreztük. A munkatársak megsúgták: megint érdeklődtek utánad! Természetesen nemcsak én írtam kérelmeket a sorstársaim nevében, ugyanezt az utat mások is megtalálták. Így lassacskán a legtöbben hozzájutottak a bénító megkülönböztetés alól mentesítő szovjet rehabilitációhoz. Az 1963-tól mind a mai napig Moszkvába küldözgetett rehabilitációs kérelmekkel kapcsolatosan érdekes megfigyelést tettem. Akármilyen súlyos volt az ítélet (még a kivégzettek esetén is!), és a szovjet Btk. 58. §. alpontjai alapján kikövetkeztethető vádak bármilyen hajmeresztőek, az esetek 99%-ában a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma megállapította a vád megalapozatlanságát, és bűncselekmény hiányában rehabilitálta a volt elítélteket, életükben vagy holtukban. Azonban, ha valakit azért ítéltek el annakidején, mert 1945-1946-ban a szovjet megszállás szörnyűségei közepette kegyetlenkedő, nőket megbecstelenítő szovjet katonát ölt meg, az ilyen volt magyar rab számára mind a mai napig nincs bocsánat. Felülvizsgálati kérelmére a válasz: "Az akkori haditörvényszéki döntés megalapozott volt, megváltoztatására nincsen jogalap." Ez a mind a mai napig következetesen hangoztatott állásfoglalás azt az önérzetes meggyőződést sugallja: szovjet katona ilyen becstelenséget nem követ el, a felszabadító szovjet hadsereg megrágalmazását jelenti azt feltételezni, mintha a magyarok jogos önvédelemből követték volna el a gyilkosságot, feleségük, nővérük vagy édesanyjuk védelmében. Az eddig leírtak alapján az olvasóban több kérdés is felmerülhet. Amelyekre én gondolok, megpróbálok itt és most ugyancsak kérdéssel válaszolni. Nem vagyok jogász. Erre a nemzetközi jogászok válaszoljanak: a győztes, a megszálló jogán miért ítélkezhetett más ország állampolgárai felett a szovjet hadsereg katonai törvényszéke, a saját Büntető tőrvénykönyve alapján? Hogyan mellőzhette a törvénykezési eljárás alapvető szabályait: a vádlottakat megfosztotta alapvető emberi jogaitól. Mellőzte a bizonyítási eljárást, idegen nyelven, tolmács nélkül folyt a kihallgatás, oroszul írott jegyzőkönyvet kényszerítettek aláírni. Védőről szó sem lehetett, de nyelvismeret nélkül saját védekezésre sem volt mód az ismeretlen koholt vádakkal, ítélettel szemben. Amikor Hruscsov 1956 februárjában a XX. pártkongresszuson tartott titkos beszédében elismerte, hogy Sztálin uralma a terrorizmusra épült, ártatlan emberek millióit és millióit végezték ki, tartották embertelen körülmények között kényszermunkatáborokban, és az áldozatok zöme nem is élte túl a 10-15-20-25 évre szóló büntetését, - akkor hogyan lehet az, hogy az 1953-ban és az utána következő években hazatért, nyilván ártatlan és nem háborús bűnös magyarok nem minősültek magától értetődően rehabilitáltaknak, ahogyan azt Lembergben meg is ígérték, és a magyar kommunista rendszer még a moszkvai rehabilitáció ellenére is gyanús elemekként kezelte őket a Kádár-korszak végeztéig? Továbbá: amikor már állítólag teljes jogú magyar állampolgárokként éltünk és dolgoztunk hazánkban, miért függött a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságától, annak döntésétől, hogy kaphatunk-e hibátlan erkölcsi bizonyítványt? Mert ha Moszkva kedvezően döntött, akkor a magyar igazságügyi szervek törölték a büntetett előéletre vonatkozó záradékot, de ha nem, akkor maradt a priusz a belügyminisztérium bűnügyi nyilvántartásában. Vajon miért kellett mindenkinek egyénileg kémi, könyörögni a rehabilitációért? Nem lehetett volna hivatalból lezárni az ügyeket, és megküldeni a kis A5-ös méretű, pár soros igazolást az érintetteknek. Ha 1958-ban a KGB levéltárából olyan jól ki tudták vonatolni ügyeinket a jogsegély egyezmény végrehajtására, megtaláltak volna bennünket hivatalból. Ha már az éber belügyi szerveinknek olyan nagy gondja volt ránk, és csak a moszkvai papírt fogadták el, azt is feltételesen: Van még olyan sorstárs, aki mind a mai napig nincsen rehabilitálva Moszkva részéről. Nem is hajlandó kérni. - Nyolc évig gyötörtek ártatlanul, és most még én alázkodjam meg előttük? Hát, ha azt vesszük, bizony ebben is van igazság. Végül egy kis párbeszéddel hadd illusztráljam, mennyire hittek az elvtársak a moszkvai rehabilitációban: - Valamit azért csinált maga 1944-ben, mert akkor nem ítélték volna el a szovjetek! - De hát itt az igazolás, hogy bűncselekmény hiányában rehabilitáltak! - Na ja, ennyi év után már futni hagyták, ménjen az útjára. A szovjet elvtársak nagyvonalúak, nem bonyolítják a dolgokat, inkább megbocsátottak. (Hát, köztünk szólva, mindig is ilyenek voltak...) Rózsás János