IRODALOM Rózsás János Kereszt 1945 nyarán, mint tíz évre elítélt rab, az ukrajnai Nyikolajev városában lévő kényszermunkatáborban töltöttem büntetésem első időszakát. A soknemzetiségű lágerben igyekeznem kellett elsajátítani az orosz nyelvet, hiszen körülöttem senki nem értette a szavamat. Magyarral nem volt mindig alkalom találkozni, de a táborban a mindennapi élet jelenségeiben különben is csak az orosz szavak ismeretével lehetett eligazodni. Szerencsémre gyorsan haladtam előre az orosz nyelv elsajátításában, és lassan már beszélgetni is tudtam brigádtársaimmal. Az egyik nap egy szakállas öreg orosz megkérdezte, hogy istenhívő vagyok-e? Igennel válaszoltam, sőt már azt is meg tudtam mondani, hogy „lengyel hitű”vagyok. Tudtam, hogy ha azt mondom, hogy „katolikus” vallású, azt nem értenék meg. Nagy meglepetésemre az öreg szemrehányóan azt mondta: – Ha te hívő keresztény vagy, akkor miért nem vallod meg a hitedet? Miért nem viselsz a nyakadban keresztet? Mentegetőzve mondtam, hogy nálunk, magyaroknál, ez nem általános szokás. Meg különben is, – legfeljebb nők viselnek aranyláncon aranykeresztet. Gyanakvón nézett végig rajtam az öreg, hitte is, nem is azt, amit mondtam. És ekkor határoztam el, hogy ha majd módom lesz rá, szerzek keresztet és ugyanúgy, mint a görögkeletiek, spárgára fűzve a nyakamban fogom hordani a lágerben. Igenis, meg fogom vallani a hitemet! Sajnos a lágeri körülmények között, hányattatásaim során ezt az elhatározást csak nagy sokára tudtam valóra váltani. Igaz, 1946 nyarán a herszoni munkatáborban az orosz katonazubbonyomon, a szívem feletti részre kék cérnával egy kis keresztet hímeztem. Társaim elfogadták ezt a kis hímzést különösebb csodálkozás nélkül: talán azt hitték, hogy a magyaroknál ez így szokás. 1947 június-júliusában az észak-urali, szolikamszki járás Szimszk lágerkerületének Golovnaja lágerében átmenetileg a tábor fürdőjében dolgoztam. Mivel a lakóbarakkokban vízhez jutni - bármilyen különösen hangzik – nem volt lehetőség, így a női rabok engem környékeztek meg, hogy – kellő ellenszolgáltatás fejében – mossam ki a ruhaneműjeiket. Ezért aztán fizetségül kenyeret, kását, cukrot vagy valamely más élelmiszert kaptam tőlük. És ekkor jött el az alkalom. Az egyik nőtől egy félliteres üveg lisztet kaptam munkadíjul. Egy, a gépjavító műhelyben dolgozó lakatos fiú vállalta, hogy ezért reszel nekem egy kis fémkeresztet. Ezután boldogan viseltem, amíg csak még azon az őszön baleset nem ért vele. Már nem a fürdőben dolgoztam, amikor egyik este a mi munkásbrigádunk fürdetésére került sor. Hogy fürdés közben el ne szakítsam véletlenül a spárgát, a fürdőhelyiségben egy szegre akasztottam a keresztemet. Azonban a fürdetés utáni tolakodásban, amikor a fertőtlenítőből kiszórt ruhadarabjaink után kapkodtunk, nehogy valaki eltulajdonítsa az ingünket, gatyánkat, megfeledkeztem a kis keresztről ott a szegen. Lefekvéskor, szokás szerint a nyakamban függő kis kereszthez nyúltam volna. (Mindig a kis kereszttel a kezemben aludtam el, lelkemet Istennek ajánlva.) Ez alkalommal azonban hiába nyúltam a keresztért, nem volt a nyakamban. Jaj, ott felejtettem a fürdőben! Rögtön felugrottam, visszasiettem a fürdő épületébe, de ott már takarítottak, és senki nem tudott a keresztről, a szegen nem lógott semmi. A barakkban kérdezgettem a brigádtársaimat, de csak vállvonogatás volt a válasz. Nagyon szomorú lettem. Bántott, hogyan lehettem ilyen feledékeny, hiszen nekem most már talán soha sem lesz módomban új kereszthez jutni. Másnap este, amikor hazaérkeztünk munkából, a barakk túlsó oldaláról odajött hozzám egy fiatal zsivány. Titokzatos képpel megsúgta, hogy tudja, kinél van a keresztem, de az illető azt ingyen nem adja oda. – Mit akar érte? – kérdeztem felhevülten. – A szalmazsákodért odaadja – volt a szemtelen ajánlat. Hirtelen rendkívül dühös lettem, mert ez mértéken felüli zsarolás volt. Odaadni a szalmazsákot, és utána a közeledő télben a csupasz deszkákon feküdni, mert a ruharaktárban nem kaphatok másikat, és mint leltári tárggyal, ezzel is el kell majd egyszer számolni, ha másik lágerbe visznek. Látta a zsivány, hogy mennyire haragra lobbantam, pedig engem mindenki csendes, szelíd embernek ismert. Elkezdett magyarázkodni, hogy az „illető”nagy bajban van, nagy szüksége volna... Erre lekaptam a fekhelyemről a szalmazsákot, és a kezébe nyomtam: – Vidd! De a kereszt öt percen belül itt legyen! Valóban, került-fordult és hozta a kis keresztet. Szó nélkül kaptam utána, és erről többé szó sem esett köztünk. Azért valami lelkiismeret furdalása lehetett a szemtelenségéért, mert soha többé nem mert a szemembe nézni. 1949. március végén végleg megfosztottak a keresztemtől. Nagy létszámú rabszállítmányt indítottak útnak Észak-Uralból. Úgy hírlett és úgy is volt igaz, hogy kazahsztáni börtönlágerekbe kerülünk. A bevagonírozás előtt a szokásos nagy motozáson estünk keresztül, amikor mindenkitől minden használati tárgyat (még az oly szükséges és nélkülözhetetlen fémkanalakat is) elvettek, ami esetleg a lágerben még megengedett volt. A szolikamszki gyűjtőtábor fürdőépületén keresztül kellett névsorolvasás szerint áthaladni. Odabent meztelenre vetkőztünk, minden holminkat tüzetesen átvizsgálták, és a helyiség sarkában halomba szórták az elkobzott holmit. Tőlem nem volt semmi, amit elvehettek volna, nyugodtan léptem oda a motozó katonához. Körbetapogatta, majd maga mögé dobálta ruhadarabjaimat. Csak akkor szisszentem fel, amikor kézzel írott kis imádságos füzetemre ráakadt a vattás kabátom zsebében, és a sarokba hajította. Már szedtem fel a holmimat, és iszkoltam volna kifelé, hogy a másik helyiségben felöltözzek, amikor az egyik katona megpillantotta a nyakamban függő keresztet. Odakapott, és mielőtt megmukkanhattam volna, letépte és a szemétbe vágta. Voltaképpen ehhez nem lett volna joga, mert a keresztviselés (valamiért) nem volt tilos. Odamentem a motozást ellenőrző tiszthez és panaszt tettem. A katona elismerte, hogy elvette a keresztemet, de a tiszt vállat vont: – Eridj a pokolba! Nem kívánhatod, hogy a kedvedért széttúrassam a szemétdombot! Nagyon bántott ez a veszteség, de hát a jogfosztott rab csak engedelmeskedhet és tűrhet, földi igazságtételre nem számíthat. 1949. április első napjaiban, alig egy -hetes vagonutazás után megérkezett rabszállítmányunk a kazahsztáni Karabas gyűjtőtáborába, ahol a folyamatosan érkező rabszállítmányokból sok ezer ember zsúfolódott össze, nyolc egymástól is drótkerítéssel szigorúan elválasztott, hodályszerű nagy barakkban. A birodalom különböző tájairól ide irányított rabok arra vártak, mikor indítják őket útnak a hatalmas, sivatagos ország valamelyik lágerébe. Május közepén az 5-ös barakk lakója voltam, amikor a velünk párhuzamos 7-es barakk udvaráról, a kettős drótkerítésen keresztül, átkiabált hozzám Pálczás Károly sorstársam. Mondta, hogy itt van egy bánokszentgyörgyi fiú, Németh Józsi, aki ismer engem még otthonról. Kérésemre odahívta. Kissé ugyan megilletődve, hogy ő is rabságba került, de mégis örömmel üdvözöltem Józsit. Valaki, aki előző életemhez tartozott, együtt voltunk leventék Bánokszentgyörgyön, amikor én ott a jegyzőségen dolgoztam. Józsi mondta: Karcsitól értesült, hogy elkobozták az Uralban a kis keresztemet. Egy-két napon belül csinál nekem egyet, igaz, csak alumíniumból. Nagyon megörültem az ajánlatnak. 1949. május 17-én délelőtt egy kis zsebkendőbe kavicsot kötöttem és átdobtam a kerítésen. Józsi az elkészült keresztet beletette, átkötötte és visszadobta. Ezt a kis keresztet viseltem aztán egészen a rabságom végéig, haza is hoztam, és most a nagy szobánkban álló vitrinben, díszdobozban látható. Sajnos már nem viselhető, mert idehaza valamikor letörött róla a karikarész. Mivel a rabságban elhatároztam, hogy életem végéig fogom viselni a keresztet, hitemet minden körülmények között megvallva, valóban meggyőződéssel (nem az újabban elterjedt divatnak hódolva) viselek a nyakamban ezüstláncon függő kis aranykeresztet. A kereszt viselésének idehaza, Magyarországon is volt újabb fejezete. 1969-ben ahhoz az iparvállalathoz, ahol akkoriban dolgoztam, egy hónapra orosz szakemberek érkeztek tapasztalatcserére, akiknek természetesen én voltam a tolmácsa. A munka mellett a vállalat vezetősége a vendégek szabadidejének kellemes eltöltéséről is gondoskodott. Történt egyszer, hogy egy gyógyfürdőben tettünk látogatást, természetesen főnöki kísérettel. Fürdés közben magától értetődően a nyakamban viseltem a láncon függő kis keresztemet. Pár nap múlva hivatott a vállalat főkönyvelője. Közölte velem, hogy az igazgató elvtárs neheztel rám. Méltatlankodott, hogy mekkora szégyent hoztam rá a szovjet elvtársak előtt: kereszttel a nyakamban fürödtem a vendégek társaságában. Mit gondolhatnak felőlünk a szovjet elvtársak? Mivel az igazgató elvtárs – a tolmácsolás elkerülhetetlen alkalmait kivéve – nem állt velem szóba, nem szólított a színe elé, nem világosíthattam fel, nem vigasztalhattam meg. Ugyanis a „szovjet elvtársak” megérkezésük után rögtön megkérdeztek: honnan tudok ilyen jól oroszul? És amikor megmondtam, hogy rabságom éveiben sajátítottam el nyelvüket, rögtön megnyíltak előttem, és elmondták, melyiküknek hány rokona tűnt el a Gulag rabságában. És mivel az is tisztázódott, hogy vallásos ember vagyok, azon csodálkoztak volna, ha nem látják nyakamban a keresztet. Így kár lett volna a szégyentől elsüllyedni a „szovjet elvtársak” előtt. Rózsás János (1926) szovjet kényszermunka-táborok lakója volt 1944–1953 között. Raboskodásának élményeit a Keserű ifjúság, az Éltető reménység és Duszja nővér című könyveiben írta meg. Hazatérése után 4000 Gulag-fogolytársa sorsát kutatta fel és Gulag Lexikon címen meg is jelentette 2000-ben. Jelenleg Nagykanizsán él.