soviet-cultura
soviet-cultura
BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
MENÜ-VÁLASZTÉK
     
AJÁNLOTT OLDALAK
     
HÁTTÉRZENE
     
IDE ÍRJ RÖVID ÜZENETET
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     
GULÁG-ÍRÁSOK-CIKKEK-IDÉZETEK-AMELY IRODALMI MŰFAJJÁ NÖTTE KI MAGÁT
GULÁG-ÍRÁSOK-CIKKEK-IDÉZETEK-AMELY IRODALMI MŰFAJJÁ NÖTTE KI MAGÁT : PATAY PÁL-FOGSÁGBAN

PATAY PÁL-FOGSÁGBAN

PATAY PÁL  2006.11.23. 16:10

„Igyítye na Veres János!”

Patay Pál Fogságban „Igyítye na Veres János!” 1945. február nyolcadikán reggel fél nyolckor néztem utoljára az órámra. Hirtelen két géppisztolyos, pufajkás szovjet katona vágódott be az ajtón. Mi, automatikusan, valamennyien magasba emeltük a kezünket. Az oroszok látták, hogy nincs ellenállás - közben mások is bejöttek -, összeszedték a fegyvereinket. Én is lecsatoltam a mordálynak beillő pisztolyomat, majd a karórámat is, minthogy most már az kezdte az oroszokat érdekelni. Amikor ez is megtörtént, az elsőnek berontott két orosz egyike lefeküdt; a támadás során lövés érte a lábát. Megértettük, hogy ápolásra szorul. előkerült egy, az épületben tartózkodó nő, talán egy főiskolai hallgatónő, valamilyen szláv nyelven beszélt is egy keveset, így szót értett vele és be is kötözte a sebét, amely nem volt súlyos. Egyébként az épületben tartózkodó néhány főiskolás - vagány legények voltak - megszöktetett és bújtatott egy-két korábban fogságba esett oroszt. Ezek az épületbe hatolóknak már előre - saját nyelvükön - odakiáltottak, hogy ne lőjenek, nincs ellenállás. Így az épület elfoglalása simán is zajlott le. Volt négy német is odabent, akik szintén megadták magukat. őket azonban az oroszok egyből agyonlőtték. (Én nem láttam, de aki elmesélte, nekem úgy mondta, hogy ő jelen volt.) Egy idő múlva az oroszok jelezték, hogy elvisznek minket. A főépületből az Alkotás utca felé indultunk. Még a kertben voltunk, amikor a Sportkórház felől tüzet kaptunk. Ott még a németek voltak bent, ők tüzeltek ránk. A földre vágódtunk - az oroszok is. Szerencsére az út kissé mélyebb volt a környező terepnél, így fedezve voltunk. Én egy tócsába vágódtam, javában olvadt már, lassan a hasamon átázott a ruhám. Ennek ellenére változatlanul lapultam a földre. Nem úgy, mint mellettem egy rendfokozat nélküli vonatkatona, aki megunhatta ezt, mert feltérdelt körülnézni. Egy pillanat múlva visszarogyott; az álla alatt a torkát golyó érte, úgy láttam, meghalt. Hosszú percek elteltével az oroszok intettek, vissza az épületbe, futás! Vagy egy órát vártunk odabent, majd újra elindítottak bennünket. Most már különösebb baj nélkül kijutottunk az Alkotás utcára, onnan fel az Istenhegyi útra, majd le valahova a Zugligeti út tájékára, és összezsúfoltak minket egy villába. Itt töltöttük az éjszakát. Sokat nem aludtunk, mert állandóan be-bejöttek az oroszok és kutatták, mit lehetne tőlünk szerezni. Különösen a fényes keményszárú angol csizmák érdekelték őket. Az én extra csizmám puhaszárú volt, ezért engem békén hagytak. Másnap reggel Magasházy bajtársam tiszti legényének sikerült valamilyen konzervet (talán paradicsomlevest) megmelegíteni a villa konyhájában, amiből megreggeliztünk. Sorakoztattak. Felszólítottak: ki jelentkezik önként velük harcolni Buda ostromában. Magasházyval ezt nem vállaltuk. Hátha éppen a mieink ellen vetnek be bennünket? Jó, mondták az oroszok, akkor megyünk fogságba. Egy új magyar honvédségbe szívesen beálltunk volna, de itt azonnal visszafordulni és bevetni magunkat az első vonalba, ehhez nem volt kedvünk. Többen jelentkeztek, így Magasházy tiszti legénye is. Elbúcsúzott tőlünk, bennünket meg útnak indítottak. Szép lassú menetben Budakeszin és Törökbálinton át Sóskútra irányítottak. Szépen olvadt. A hólében a csizmám átázott (ötösével menve nem lehetett a pocsolyákat kikerülni). A heteken át szinte állandóan sötét pincéhez szokott szemeim előtt a fehér hó hatására fekete karikák kezdtek röpködni. Sóskúton egy magtárba tereltek. Az egyik sarokban nagy garmada szójabab volt. Erre telepedtünk. A lábamat térdig bedugtam a garmadába; reggelre a magvak magukba szívták a csizmámból a nedvességet. Volt még egy doboz konzervem, méghozzá spárga. Magasházyval megosztva megvacsoráztunk belőle. Tizedikén reggel átvittek az iskolába, amely hadifogolygyűjtő-tábornak volt berendezve. Itt már rendszeresen kaptunk kosztot. A tiszteket ugyan különválasztották a legénységtől, más termekbe voltunk elhelyezve, de azért nem különítettek el teljesen. Össze is találkoztunk több, előttünk fogságba esett lovastüzérrel, így Götz Ervin és Böszörményi Sándor hadapróddal. Láttam, hogy más a bánásmód a tisztekkel, mint a legénységgel, benyomásom szerint jobb. Mondtam nekik, varrják át a gallérjuk paroliján a függőleges sávot vízszintesre, azaz önhatalmúlag előléptettem őket őrmesterből zászlóssá (az őrmesternek szögben megtört függőleges ezüst sáv előtt ezüst csillag, a zászlósnak vízszintes arany sáv előtt ezüst csillag volt a rendfokozati jelzése - ezüst vagy arany, kopottan nem igen különbözött egymástól). Lelkiismeretfurdalás nélkül tettem ezt, tudtam, hogy "a magyar királyi" honvédségnek már úgyis vége, és ha hazajövünk, ki a fene fog azzal törődni, milyen rendfokozatot viselt a hadifogolytáborban. Meg is fogadták mindketten, sőt Kiss László karpaszományos szakaszvezető is követte őket, és mindhárman csatlakoztak hozzánk, tisztekhez. Biztos vagyok benne, egyikük sem bánta meg. A martonvásári választói kerületnek, amelybe Sóskút is tartozott, Magasházy Dénes apja, Magasházy László volt az országgyűlési képviselője. Dénes ismerte a sóskúti főkortesét. Sikerült kiüzenni neki, mire ő megkereste az orosz táborparancsnokot, engedje ki Dénest hozzá néhány órára. És Dénes egy jóízűen elfogyasztott ebéd után visszatért a táborba. Sóskútról tizenharmadikán reggel gyalogmenetben útnak indítottak bennünket. Voltunk vagy ezren. Egy orvos felesége is volt közöttünk, aki nem akarta a férjét elhagyni. Négy napi menettel értünk Dunatetétlenre. A Dunán Budafok és Csepel között szovjet őrnaszád vontatta pontonon keltünk át. Az első éjjelt Csepelen, egy lyukas fedelű raktárban, a másodikat az Áporka melletti Pusztaszentkirályon, egy istállóban, a harmadikat a dunavecsei iskolában töltöttük. Útközben már Nagytétény meg Budafok táján értesültünk arról, hogy Buda elesett. "Caput Buda" - mondogatták az út mentén ácsorgó oroszok, meg "caput vojna", azaz, hogy számunkra a háborúnak vége. Meg azt is, hogy "Igyítye na Veres János" (vagyis, hogy Debrecenbe megyünk, az új magyar hadseregbe). Kiskunlacházán átmenve a községbeliek, a református lelkész vezetésével az út mellett vártak, és az orosz parancsnok engedélyével élelmet és vizet adtak nekünk. (A négynapos útra, ha jól emlékszem, hárman egy nagy kenyeret kaptunk élelmül.) Az őreink egyébként rendesek voltak. A menet, legalábbis számomra, nem volt megerőltető. Egyébként sajnáltam is őket. Amíg mi a kiépített kocsiúton haladtunk, ők kétoldalt húsz-harminc méterre a sáros földeket dagasztották. Amíg mi éjjel aludtunk, ők őrséget álltak. Volt eset, hogy az úton szembejövő és bennünket zabrálni, vagy bántalmazni akaró oroszoktól meg is védtek, egyszer még fegyvert is szegeztek rájuk. Dunatetétlenben - akkor az még csak egy nagy major volt, nem község - egy istálló padlásán kaptam helyet. Innen két nap múlva, február tizennyolcadikán mentünk tovább. Első nap, ahogy Akasztó községen haladtunk keresztül, már messziről láttam, hogy az úton egy ökrösszekérsor áll. Az oroszoknak szállítottak valamilyen terményt. Máskülönben mindenkit letereltek az útról, ha szembejöttek velünk, de itt a szekerek mellett otthagyták az ökröket hajtó gazdákat. Ceruza, papír még volt nálam. Gyorsan egy kis cédulára felírtam a feleségem nevét és acsai címét, kisodródtam az ötös sor jobb szélére és az egyik gazda kezébe nyomtam azt. Vigyázni kellett, mert ha ilyet az őrök megláttak, azonnal elvették a papírt, sőt volt eset, hogy a magyart még meg is ütötték. Erre a címre írjanak - mondtam halkan. Megtették, írtak. Így szerzett tudomást a családom, hogy élek, de fogságba visznek. Ha már itt tartok, nem hallgathatom el, hogy e tekintetben milyen összetartás volt az emberekben. Amikor Kiskunfélegyházán március huszonötödikén bevagonoztak bennünket, a már lelakatolt marhavagon ablakán át beszélni tudtunk egy Szegedről Budapestre menő vonat utasaival. Ezeknek a Teleki Pál utcai házunk címét mondtam meg azzal, hogy a házfelügyelőt értesítsék. Ez az üzenet is célhoz jutott. Igaz, annyiban elferdítve, hogy én sírva kértem volna őket. Miért is sírtam volna, hiszen annyit emlegették az oroszok előttünk, hogy "Igyítye na Veres János!" Reménykedtünk is abban, hogy Debrecen visznek bennünket - bár a jelek általában ennek ellent mondani látszottak. Végül még áprilisban Focsániból is adtam hírt magamról. Megtudtuk, hogy a legénységi állományúak közül egy betegszállítmányt hazaindítanak. Találtam ezek között egy abaúji embert; ha jól emlékszem Garadnán, vagy Novajidrányban lakó parasztember volt. Józsi bátyám meg a Hernád túlsó oldalán fekvő Vilmányban lakott. Kértem, tájékoztassa őt, hogy találkozott velem. ő maga ugyan - beteg lévén - nem tudta a bátyámat felkeresni, de a fiát átküldte hozzá. Éjjel Páhin, a következőn meg Orgovány mellett egy tanyán álltunk meg. Így érkeztünk huszadikán, egy szép napsütéses délután, amikor már vetettek a földeken, Kiskunfélegyházára. Egyébként az út során tapasztalni lehetett, hogy az emberek még a saját érdekükben sem fegyelmezik magukat. Láttam például, hogy egyesek az út kerékvágásaiban összegyűlt olvadt hólevet itták. Pedig nem volt hőség. Nyugodtan ki lehetett bírni víz nélkül is reggeltől estig. Félegyházán a tanítóképzőt alakították át fogolytáborrá. Egy-egy tanteremben voltunk vagy hatvanan is. Ha szűkösen is, de lehetett fekve aludni. A napok egyhangúan teltek; híreket nem hallottunk, említésre méltó nem történt itt. Egy epizódot azonban mégis elmondok. Bár az nem szalontéma, de jellemző volt a tábori viszonyokra. Talán ezernél is többen lévén itt, latrináról is kellett gondoskodni. Ástak az udvaron egy mély és széles árkot. Pallókat fektettek rajta keresztül, kettő-kettő között hézagot hagyva. Egyik lábbal az egyik, másikkal a másik pallóra lépve, a hézag fölé kellett elhelyezkedni. A forgalom meglehetősen nagy volt, mert bizony sokaknál hasmenés is fellépett. Így üres hely nem mindig akadt. Egy alkalommal, amikor magam is ott voltam, a szomszéd hézag fölött a legnagyobb lelki nyugalommal guggolt valaki. Előtte történetesen üres hely volt. Egyszer csak az épületből lélekszakadva rohant ki egy ember, szinte porzott a föld mögötte, mint egy Walt Disney rajzfilmben a megiramodó állatok lábától. Már futás közben igazította a nadrágját, odaugrott az üres helyre, de ahogy elhelyezkedni akart, már késő volt; egy pillanat alatt telitalálattal minden benne volt a mögötte nyugodtan guggoló, de most már elképedt fogolytársnak a térdére tolt nadrágjában. Egy hónapig voltunk a tanítóképzőben, majd átvittek az apácák iskolájába. Itt egy csomó lovastüzér tiszttel találkoztunk össze, azokkal akik Buda elestével kerültek fogságba. őket vonaton szállították ide, Szabadkán és Szegeden át. (Szabadkán az állomás neve már szerbül Suboticanak volt kiírva.) Elmesélték, hogy február tizenkettedikén Ostrharits-Horváth őrnagy, az 1. osztály parancsnoka összehívta az osztálynak még meglévő tisztjeit. A 3. üteg ekkorra már fogságba esett, a 2. üteg átállt (és mi a parancsnokát, Zajtai főhadnagyot nyilasszimpatizánsnak néztük! Vagy a valóságban az is volt?). Felszólította őket, hogy éjjel a németekkel törjenek ki. Az 1. üteg parancsnoka Bisztray-Balku Tamás tartalékos főhadnagy, úgyszintén az osztálytörzs tisztjei - Mecsekfalvy Jenő gazdászati századossal az élükön - megtagadták a parancsot, inkább választották a fogságba esést. Egyes-egyedül a segédtisztje, Szirmay Tamás főhadnagy követte őt. Utólag megtudtuk, hogy a kitörési kísérlet során Szirmay megsebesült, Bajára került kórházba, ahol meg is halt. Mi hazakerültünk. A huszárütegekből és a Schweickhardt-féle ütegből összeállított 2. osztálynak is sok tisztjét itt találtuk, úgyhogy húsznál is többen voltunk. Elhatároztuk, hogy igyekszünk együtt maradni. A zárda iskolájában csak néhány napig voltunk. Március huszonötödike vasárnap, éppen virágvasárnap volt, és a kertben egy virágzó gyümölcsfa alatt néhányan református istentiszteletre gyűltünk össze (tábori lelkészek is voltak köztünk). Egyszerre csak riadóztattak, minden még meglevő holminkkal együtt sorakoztattak (a téli holmikat, mint például bundamellény, már elvették tőlünk), majd ki az állomásra, ahol be is vagonoztunk még aznap estére. Merre fognak vinni? Szeged felé indult el a vonat. Hát, gondoltuk, éppenséggel errefelé is lehet Debrecenbe jutni. De reggelre Mokrinban (jugoszláv Bánát) ébredtünk, majd délre Zsombolyán (román Bánát), amiből szomorúan láttuk, hogy ebből nem lesz "Vörös János". Focsani Hát bizony nem Debrecenbe mentünk! Temesváron, Piskin, Segesváron, Brassón és Ploestin keresztül öt napos utazással Focsaniban kötöttünk ki. Óriási tábor volt a focsani. Volt ott vagy húszezer fogoly is; német, magyar. Ott már mi, tisztek szögesdróttal is el voltunk választva a legénységtől. A barakkok ötszáz fősek voltak, bennük a priccsek háromszintesek. Tarkői nyugalmazott tábornok viszont a barakkunk végében, egy kis szobában egyedül volt elszállásolva. őt különben nem marhavagonban hozták ide, hanem egy elsőosztályú személykocsiban. Mi, lovastüzérek egy csoportban akartunk a barakkban elhelyezkedni. Ez csak úgy sikerült, hogy egymás fölött mindhárom szintre jutott belőlünk. A barakk fala viszont alul lyukas volt, amin a hűs áprilisi levegő vígan beáramlott. Az alsó priccs tehát hideg volt, köpenyben lehetett csak aludni, a fölsőn viszont - az ötszáz ember önfűtése folytán - zubbony nélkül, csupán ingben. Kisorsoltuk tehát ki hova kerül, azzal, hogy egy idő (egy hét?) múlva cserélünk; aki legfelül volt, az jön legalulra. Pechemre alulra kerültem. Eleőd Tihamér tartalékos hadnaggyal együtt. Az időnk lejártával Schweickhardt Béla és Réczey István (egykori karpaszományos iskolai parancsnokom, a fronton pedig ezredparancsnokunk fia volt) kerekperec kijelentették, hogy nem hajlandók a jó meleg legfelső priccsről alászállni. Birokra nem mentünk velük, maradtunk a hidegben. Csak magunkban megállapíthattuk, hogy hiába volt valaki a Ludovikán rangelső, mint Réczey, a megváltozott körülmények között ennyit ér a "tiszti becsület". A tiszti tábor belső parancsnoka egy valamilyen tiszthelyettesi rendfokozatot viselő német fogoly volt. Tömzsi, alacsony, gorilla alakú ember volt, a karját állandóan ide-oda lóbálta, el is nevezték találóan "King Kong"-nak. Ritka durva ember volt, állandóan ordítozott, szitkozódott, örömét lelte abban, hogy minket zaklasson; élvezte, hogy most ő parancsolhat a tiszteknek. Úgy látszik, ezzel akart jófiú lenni az oroszok előtt, hogy a táboron belüli előnyös helyzetét (jobb koszt, külön szobában lakás) megtarthassa. Közutálatnak örvendett. Később olyan hírt hallottunk, (nem tudom igaz-e?), hogy a Focsaniból való távozásunk után egy viharos éjjel a latrinán kirántották alóla a pallót; bele is fulladt volna. Az élelmezés igen sovány volt. Csak kétszer (hajnalok hajnalán és este) kaptunk kosztot, ami szinte kivétel nélkül vízben főtt, durván darált kukorica volt; három-négy kolbászkarika úszott benne. Egyik hajnalban, amint a csajkámba kiosztott ételt megpillantottam, az örömtől felcsillant a szemem; vagy nyolc-tíz karikát láttam! De amint az elsőt a szájamba kanalaztam, azonnal lelohadt az örömöm, aszalt alma volt! Néha sikerült a sovány koszt mellé valami pótlást is szereznünk. Persze ezt csak az tehette meg, akinek pénze volt. A tábort kiszolgáló, de szintén hadifogoly bennfenteseknek ugyanis módjuk volt a külvilággal érintkezni, és élelmet - például halvát, tésztaféléket - a táborba becsempészni. Ezt jó pénzen el is adták. De a tábort őrző szovjet katonák is hamarosan rájöttek az üzletelés lehetőségeire. A pénzt egy kődarabra kötve kihajítottuk a kerítésen keresztül, ők meg visszajuttatták nekünk az élelmet vagy cigarettát. Magyar pengővel is lehetett fizetni, sőt Focsaniban ez lett a legkeresettebb valuta. Keresettebb, mint a lei vagy a rubel. Mi szívesen fizettünk nagy árat akármilyen csekély falatért is, mert tudtuk, hogy kint a Szovjetunióban már semmit sem ér a pengő. Így a fogolyszállítmányokat kísérő orosz katonák viszonylag olcsón jutottak hozzá. Itthon, Magyarországon viszont az infláció még nemigen indult meg; ide visszahozva a pénzt, sok mindent vásároltak össze. Azt a legközelebbi szállítmánnyal Romániába víve tisztes haszonnal eladták, majd élelmet vásárolva kezdték a kört elölről. Lám a kapitalizmus törvényszerűségeinek gyakorlati megvalósítását ideológiai szemináriumok nélkül is el tudták sajátítani azok, akiket évtizedeken át szocialista szellemben neveltek. Magamnak Focsaniba érkezésünkkor volt még pár száz pengője. Az utolsó százasomért (mely a havi felemelt hadnagyi illetményemnek körülbelül egynegyed része volt) egy körülbelül másfél liternyi sűrű masszává összeállt, vízben főtt grízt sikerült vennem, amit hálószomszédommal, Eleőd Tihamérral megosztottam (neki már nem volt pénze). A koszttal ellentétben az egészségügyi ellátás jó volt. Még januárban vígan tenyésztek a táborban a tetvek, és rajtuk keresztül a kiütéses tífusz is. Állítólag naponta húsz-harminc áldozata is volt a tífusznak. Ekkor azonban a tábor egészségügyi irányítását egy magyar orvosra, Lukács Antal tartalékos főhadnagyra bízták (ismertem civilből, a felesége, Derka Clarisse díjugrató versenylovasnő volt). Lukács Tóni drákói rendszabályokat vezetett be. a fürdő és fertőtlenítő éjjel-nappal működött. Az újonnan érkezettek csak a fürdőn keresztül jöhettek a táborba, de a barakkok lakóira is öt-hat naponként rendszeresen sor került. Egy-egy barakk népét egyszerre - akár az éjszaka közepén is - átterelték a fürdőbe, s az üres barakkokat is fertőtlenítették. Ha csak egyetlen ember is kimaradt valamilyen okból kifolyólag a fürdőből, azonnal újra lefürdették az egész barakkot. E szigorú rendszabályokkal Lukács doktor elérte, hogy április elejére, mire mi Focsaniba értünk, híre sem volt sem tetűnek, sem tífusznak. Sok tízezer magyar hadifogoly lehet hálás neki. A táborban volt szabadtéri színpad, zenekar is működött, műsorokat, ideológiai előadásokat is tartattak, sőt itt már énekelték az internacionálét is. Naponta érkeztek újabb és újabb fogolyszállítmányok; naponta indítottak útnak fogolyszállítmányokat a Szovjetunió felé. Ez mindig nagy ceremóniával járt. A zenekar hangjai mellett díszlépésben vonultak ki a táborból az útrakelők. Vagy négyheti ottlét után, április végén miránk is sor került. "Igyítye szkora damoj" Meg kell hagyni, a foglyok szállításában az oroszoknak praxisuk van. A bennünket Focsaniból továbbszállító marhavagonokat gondosan berendezték. Deszkából WC-csészét is beépítettek, amelynek nyílása kivezetett a vagonból. Kétoldalt vállmagasságban priccset is eszkábáltak belé, úgyhogy alapjában véve harminc-harmincöten jól elfértünk benne. Arról már nem tehettek, hogy a favázas vagonok ócskák voltak és menet közben a faluk ide-oda imbolygott. Ennek következtében a mi vagonunkban az egyik priccs ránk, a padlón fekvőkre szakadt. Szerencsére horzsoláson kívül sérülés nem történt. Erre óvatosságból a másik oldalon lévőt is gyorsan lebontottuk. Most már persze mindannyiunknak a padlón volt a fekhelye, méghozzá jó szorosan. Kíváncsian váruk, merre, hova visznek bennünket? A vagon teteje lyukas volt, és a lyukon napsütéses időben besütött egy napsugár. Szerencsére volt a vagonban, akinek nem emelték el az óráját. A beeső sugár irányából, természetesen az óra állásának figyelembevételével nagyjából meg tudtam állapítani, milyen irányban halad a vonat. Ez általában kelet volt. Öt-hatnapos út után egy állomáson kiszállíttattak a vagonokból és megebédeltettek bennünket, méghozzá asztaloknál ülve. Az állomás Valuiki volt. Névről ismerős hely; 1944-ben itt volt a 2. magyar hadsereg parancsnoksága. Most már legalább tudtuk, merre járunk. Másnap Liszkinél a Donon is átmentünk. Május ötödikén azután végleg megállt velünk a vonat. Uszmányban voltunk. Alig voltunk Uszmányban, május tizedikén reggel mindjárt ébresztőkor, nagy hűhóval a teleptérre tereltek. Ott ünnepélyesen kihirdették, hogy "caput vojna", azaz vége a háborúnak. Egyben megvigasztaltak bennünket, hogy "igyítye szkora damoj", azaz hamarosan hazamentek. Mi ezt akkor úgy, amennyire el is hittük, hiszen vége a háborúnak, miért is tartanának tovább kint bennünket. Csak akkor kezdtünk kételkedni az őszinteségükben, amikor már olyanok is érkeztek a második szállítmánnyal hozzánk, akik a háború végét nyugaton érték meg, de onnan hazatérőben nem otthon, hanem keleten, közöttünk kötöttek ki. Pedig egyre hajtogatták nekünk a "szkora damoj"-t, mind a táborparancsnokság tisztjei, mind a civilek, ha néha velük összejöttünk. Mintha élvezték volna, hogy áltatnak bennünket. Vagy talán parancsba adták nekik, hogy ezt mondják nekünk? Igen jellemző volt erre, hogy amikor 1946 augusztusában Uszmányból átszállítottak bennünket Borovicsébe, útközben a bologojei vasútállomáson, ahol az ott tartózkodás alatt kiszállhattunk a vagonokból, közénk vegyült egy szovjet százados (sem azelőtt, sem azután nem láttuk őt), és magyarázni kezdte, hogy most ugyan máshová visznek bennünket, de hamarosan haza fogunk menni. Mi akkor már csak röhögni tudtunk ezen, de ő továbbra is váltig hajtogatta, higgyünk neki, meglátjuk, ő igazat mondott. Persze a világon minden relatív. Így a tér és idő tekintetében a fogalmak egészen mások a Szovjetunióban, mint nálunk. Lehet, hogy nekik egy vagy akár a két és egynegyed év, amit kint töltöttem, egy szibériai deportálás esetében rövidnek tűnik. De nekünk nem tűnt annak. Arról azért meg voltunk győződve, hogy egyszer haza fogunk menni. Ha tehát a "szkora damoj"-t emlegették nekünk, mondogattuk is egymás között: - Hát igen! Mi hazamegyünk, de ti? Ti továbbra is itt maradtok! Mégis előfordult néha, hogy egyesekre rámosolygott a szerencse. Ilyen volt Rajk László testvére, akit egyetlen őr kíséretében már elsőként, 1945 decemberében útnak indítottak haza. ő valóban hazament, mi azonban maradtunk. A sapkájának bélése alá bevarrva hazavitte a tábor túlnyomó részének névsorát, a legközelebbi hozzátartozók címével, akiket azután ennek alapján a Magyar Kommunista Párt hadifogoly irodája egy lapon értesített, hogy "kinyomozta" a hollétüket. Uszmany Uszmanyról s Pallas lexikonban ez olvasható: "Az ugyanily nevű járás székhelye Tambov orosz kormányzóságban, az Uszmány folyócska és a vasút mellett (1894) 8235 lakossal, gabona és szarvasmarha kereskedéssel." Mi csendes, inkább falusias városkának ismertük meg a Voronyezstől körülbelül hatvan kilométerre északkeletre fekvő helységet. Zömében földszintes épületek sorakoztak benne. Egy részük vakolatlan téglából, más részük fából épült. Utóbbiak között volt régi (feltehetőleg az első világháború előtti) szépen faragott ablakkeretekkel. Egy nagyobb, többemeletes ház is volt a város közepén, jellegtelen, fehér, kockaszerű épület; több ablakát üveg helyett papír fedte. Kereskedelemnek, forgalomnak nyoma sem volt. Egyetlen nagyobb üzem, egy "mahorkagyár" működött itt. Vasút mellett feküdt ugyan a város, de az sem bírt különösebb jelentőséggel. 1945-ben naponta mindössze egyetlen személyvonatpár közlekedett rajta, Anna és Voronyezs között, meg hetente háromszor megállt ott a Moszkva-Rosztov közötti gyors. Bár Uszmany Voronyezs közelében feküdt, a front ide már nem ért el. Háborús nyomok itt nem voltak, de férfi még igen kevés volt odahaza. A tábor, amely a várostól mintegy két kilométerre feküdt, eredetileg apácakolostor volt. Nagysága alapján száznál is többen lakhatták, de úgy hallottuk, mindössze csak hárman élték túl a nagy októberi forradalmat. Magas téglakerítés vette körül. Két bejárata volt, egy kocsibejáró, a "Május 1." kapu, valamint a város felé eső oldalán egy hatalmas torony (egykor harangtorony) alatt a személykapu. Az épületek nagyobb része még a kolostor idejéből maradt vissza. Vályogból készültek. Volt egy nagyobb (7. sz. barakk) és egy kisebb egyemeletes épület (utóbbi a tábor kórháza), a többi földszintes. Az egykori templom téglából készült, de befejezetlen volt. Ez volt a "művelődési ház". Újabb keletű épület volt a pékség, konyha és étterem (közös tető alatt). A két háború között feltehetőleg valamilyen üzemnek használhatták a hajdani kolostort, mert volt egy műhely, illetve raktárszerű épületkomplexum is (12. sz. barakk). Erre vallott az is, hogy az ősz folyamán kiástak a föld alól egy, a háború alatt oda elrejtett aggregátort, és azt üzembe is helyzeték. Ettől kezdve volt villanyáram, de a barakkokban csak akkor lehetett világítani, ha a városba munkára kivonult valamelyik csoportunk ott vezetéket és égőt lopott (az orosz táborparancsnokság sohasem kérdezte meg, honnan szereztük ezeket). Addig csak rögtönzött olajmécsesekkel világítottunk. Végül volt még egy befejezetlen épület is a táboron belül, a "finn barakk", amit az előttünk ott lakott finn hadifoglyok emeltek. Ennek csak a vályog falai álltak. 1946 nyarán egyetlen óra alatt bontottuk el. Egy esti népszámláláson ugyanis kértük a parancsnokságot, hadd alakítsuk ki a telepteret futballpályának. Ha elbontjuk a finn barakkot - volt a feltétel. Erre ahányan voltunk, néhány csákány, kapa, de inkább a puszta kezünk és vállunk segítségével rövid idő alatt ledöntöttük a falakat; csak a törmeléket kellett elhordani. A finneken kívül németek is laktak előttünk a táborban. A tizenkettedik barakk egy helyiségének két keskeny falát egy-egy művésziesen kipingált felirat díszítette. Az egyiken Lehár Ferenc "A mosoly országa" című operettjéből vett idézet volt: "Immer nur lächeln" (mindig csak mosolyogni), a másikon: "Nicht ergern, nur wundern" (sohasem bosszankodni, csak csodálkozni). Kétségtelen, ha valaki e két mondást magáévá tudta volna tenni, és be is tudta volna tartani, az egész fogságot könnyebben tudta volna átélni, átvészelni. A tábor körül tágas gyepes térség volt, amelyen hellyel-közzel egy-egy öreg tölgyfa állta, valamint elszórtan, minden különösebb rendszer nélkül falusias házak. Ebben laktak a táborparancsnokság tisztjei, a táborőrség és a tábor polgári alkalmazottai, de a távolabb lévőkben már egyszerűbb parasztok voltak. Kisebb majorság is volt a tábor mellett, benne néhány tehén és sertés, ami a tábor alkalmazottait volt hivatva ellátni. A mi szállítmányunk ezernél is több főből állt. Mindannyian tisztek voltunk (ténylegesek is, de főként tartalékosok). Viszont körülbelül minden ötödik közülünk nem mint katona esett fogságba a harc során, hanem civilben az utcán fogták össze, ahogy itthon mondták "eldavajozták" őket. Így például Bényi Árpád volt gimnazista osztálytársamat is, akit - miután még szeptemberben Marosludasnál megsebesült - leszereltek és már otthon is tartózkodott. Volt közöttünk vasutas tiszt, akit - noha huszonnégy órás szolgálatát teljesítette a vasútállomáson - egyszerűen bevágták az ott bevagonozó hadifogoly-szállítmányba. A legfiatalabb közöttünk egy tizenöt éves fiú volt, akit tartalékos tiszt édesapjával együtt ejtettek fogságba. A fiút még elengedték volna az oroszok, de az apja nem akarta magára hagyva egyedül a nagyvilágba engedni. Még a nyár folyamán újabb szállítmány is érkezett Uszmányba. Több száz fő; őket nem Focsanin, hanem Máramarosszigeten át hozták ki. Volt közöttük olyan is, aki a háború végeztével nyugati fogságba esett, ahonnan hamarosan hazaindulhatott. Azonban átlépve a magyar határt, az oroszok egyből ismét fogságba vetették, és hamarosan köztünk találta magát. Végül 1946 telének vége felé újabb hatvan-nyolcvan fő érkezett még hozzánk. ők addig Kurszkban voltak egy táborban, ahol viszonylag jó elbánásban volt részük. A kurszki tábor lakói főként legénységi állományúak voltak, akik munkára jártak, de nekik, mint tiszteknek a genfi konvenció értelmében nem kellett dolgozni. 1946 tavaszán volt tehát a legnagyobb a tábor létszáma, körülbelül kétezernégyszázan voltunk magyarok, de volt itt még vagy százhúsz német és egy román százados is. Rajtunk kívül voltak a táborban civilek is. Mégpedig egész családok; férfi, nő, idős, fiatal, kisgyermek. Két magyar zsidó család is volt közöttük (hogyan keveredtek oda, fogalmam sincs). Egy kisebb barakkban (5. barakk) kétszintes priccseken laktak; a családokat egymástól csak a kosaraik, ládáik választották el, amelyekben a holmijukat tartották, de csak a fekvéshez szükséges hellyel rendelkeztek. Ottlétük idején még a gyermekét is ott szülte megy egy fiatalasszony. Nappal szabadon elhagyhatták a tábort, de éjjelre bent kellett lenniük. Egyeseknek a táboron belül munkája is volt. 1946 nyarának elején nagy mozgás támadt a civilek között. Sugárzó arccal újságolták, mennek haza; hamarosan Budapesten lesz - mondta az egyik zsidó. El is vitték őket. Néhány hét elteltével egy társuk kapott is tőlük egy lapot - egy másik táborba szállították őket, nem haza. Uszmányba érkezve rendfokozat szerint zászlóaljakba, századokba lettünk szétosztva. Ezt az oroszok szigorúan betarttatták (mire volt jó a fronton ugyanabban az alakulatban együtt szolgált embereket szétválasztani, nem tudom). Egyedül testvéreknek volt szabad különböző rendfokozat ellenére is együtt maradni. Mert hát ilyen is akadt szép számmal a táborban - legalább kilenc testvérpárt ismertem. A törzstisztek, alezredesek és őrnagyok egy századot alkottak (ezredeseket nem hoztak Uszmányba). A századosok egy másikat, főhadnagyok, hadnagyok, zászlósok már zászlóaljakat képeztek. Huszonkét tábori lelkész - katolikus, református, evangélikus vegyesen - különszakaszt alkotott, ahol felekezetre való tekintet nélkül ökomenikus, igazi békességben voltak együtt. A németek külön századot alkottak; köztük volt a román százados is, aki egyébként erdélyi szász ember volt. Századparancsnokom Palócz százados volt (tartalékos hadnagy öccse miatt, aki kiváló kardvívó, volt közöttünk), szakaszparancsnokom meg Kadlecsik Rudolf tartalékos hadnagy (hazatérve Kósára változtatta a nevét). A szakaszon belül, azt étkeztetés egyszerűbb lebonyolítása végett, tíz fős rajokra voltunk osztva; egy rajnak ugyanis az ételadagját együtt adták ki egy vödörben. A tábor irányítását az oroszok a saját szempontjukból igen ügyesen oldották meg. A táboron belül ők legfeljebb csal ellenőriztek. Az általuk kinevezett magyar táborparancsnok - előbb Stefán Valér alezredes, majd 1946 tavaszától Fogarassy százados - volt hivatott a belső rendet a további alparancsnokokon keresztül betartatni. Ezért bizonyos kedvezmények, mint többletélelem, járt nekik természetesen a többiek rovására. E kedvezmények birtokában igyekeztek is megfelelni az oroszoknak, még ha az nem is szolgált mindig a mi javunkra. A szlovákul vagy szerbül tudó fogolytársaink, akik tehát valamit az oroszból is megértettek, ugyancsak kedvezményben részesültek: "raszkonvojok" (kíséretnélküliek) lettek. Szabad volt nekik a tábort elhagyni, a munkára kivonulók mellett pedig tolmácsok, egyben az őrök kisegítői lettek. Természetesen nekik is "dupla" koszt járt. Az orosz táborparancsnokságot az NKDV tisztjei alkották. (Negyvenöt év távlatában mindegyikre már nem emlékszem). A parancsnokot, Krjukov alezredest ritkán láttuk. Számunkra nem volt a legszimpatikusabb. Barátságosabb volt nála Antonov százados. szívből utáltuk a politikai tisztet, Gyakov őrnagyot, aki nem egyszer tört borsot az orrunk alá. Annál barátságosabb és rendesebb volt a két alhadnagy, akik a napostiszti szolgálatot látták el. Nem a nevükön neveztük őket; az egyiket Goszpogyinnak hívtuk, ugyanis a népszámlálásokon mindig "zdrasztutye goszpodari oficeri" (üdvözlegyetek tiszt urak) szavakkal köszöntött bennünket, a másikat pedig Borbélynak kereszteltük, ugyanis a tányérsapkája alól mindig kikandikált egy nagy hajtincs. Utóbbit eléggé szíveltük, kedélyes "jópofa" gyerek volt, a végén magyarul is kezdett beszélni. Ébresztő után népszámlálással kezdődött a nap. A teleptéren százas tömböket alkotva (tíz-tíz sorban tíz-tíz fő) megszámoltak bennünket. Ha hiányzott a létszámból, újrakezdték a számlálást és ezt addig folytatták, amíg nem stimmelt a létszám. előfordult, hogy egy teljes órát is kint álltunk. (Idővel egyre lazább lett a "poverka"-nak nevezett sorakozó, meg sem számoltak bennünket, úgyhogy 1946 nyarán gyakran el is blicceltük). Vacsora után ugyancsak volt számlálás, hasonló a reggelihez. Télen a proverkát a barakkban tartották. Étkezés háromszor volt naponta. Reggel leves, délben leves és valamiféle töményebb étel ( a minőségét az fémjelezte, ha belészúrva "megállt benne a kanál"), este leves. Nagy változatosság nem volt, általában krumpli, köleskása, káposzta, ritkán borsó, bab. Néha előfordult, hogy egy hónapon keresztül reggel, délben, este ugyanazt kaptuk. Délben a leves is, a főzelék is ugyanabból készült, csak a sűrűsége volt más. Az élelmet ugyanis havonta vonaton hozták Voronyezsből, mégpedig azt, ami éppen raktáron volt. Járt naponta háromszor húsz-húsz dekagramm kenyér is (a táborban készült, igen vizes volt és gyakran pelyva meg szalmadarabok voltak benne). A tiszti fejadaghoz tartozott még napi négy deka cukor (néha melaszt kaptunk), meg négy deka zsiradék (jó ideig amerikai konzervvaj). Utóbbiakból a legénységnek kevesebb járt (cukorból például csak 2,4 dkg). Kérdésünkre, hogy miért van éppen az emberek közötti egyenlőséget hirdető Szovjetunióban különbség a tiszti és legénységi ellátmány között - holott például az osztálytársadalmon felépült m. kir. Honvédségnél hadiállapotban a tiszt is a legénységi konyháról étkezett -, azt feleték, hogy a tiszt más kosztot igényel, mert az nem fizikai hanem szellemi tevékenységet fejt ki. Írásban is kiadták, hogy milyen fejadag jár nekünk.Azaz járna. Legtöbbször ugyanis nem rendelkeztek minden előírt élelemféleséggel. Hal is jár volna. Volt is idő, amikor kaptunk naponta egy maroknyi szőröstől-bőröstől, azaz fejével együtt hordóba préselt öt-hat centiméter nagyságú halacskát. Ha valóban megkaptuk volna mindazt ami papíron járt, elegendő is lett volna az. Csakhát nem kaptuk meg. Lehet, hogy már Voronyezsben sem adták ki a teljes havi ellátmányt. Ez Uszmányban a táboron kívül lévő raktárba került. Onnan a napi adag egy tíz "pleni", azaz fogoly tolta szekéren jutott be a táborba. De hát orosz GH főnök, orosz raktáros, magyar felvételezők... Ezek számára még a táboron kívül bő lehetőség nyílott, hogy illetéktelen helyre is juttassanak a nekünk járó élelemből. Volt például, hogy Antonov százados a megrakott szekérről ledobatott egy zsákot, amikor azzal a háza mellett haladtak el. De a táboron belül is a főszakácsoknak, pékeknek mind volt ismerősük, jóbarátjuk, akiknek szívesen kedveztek. Végül ott voltak mindazok, akik valamilyen oknál fogva plusz-élelmet kaptak. Ilyenek voltak például a magasabb beosztásúak (a "raszkonvojok"), a különböző műhelyekben dolgozók, mint a kovácsok, asztalosok, szabók, cipészek, faszegkészítők (hogy legyen a cipésznek mivel talpat foltozni) és így tovább. A tábor fenntartásához szükséges munkákat ugyanis magunknak kellett megszervezni és elvégezni. Természetesen az ilyen mellékcsatornákon elfolyó élelmet csakis vízzel lehetett pótolni. Hiszen a pluszt élvezők számára nem adtak plusz nyersanyagot. Hogy tehát a közönséges "pleni" is megkapja a maga nyolc-nyolc deciliter levesét és négy deciliter főzelékét, további vízzel kellett a főztet higítani. Olyannyira, hogy a végén azok, akiknek dupla adag jár, alapjában véve kétszer annyi vízben, de ugyanazt kapták meg, mint ami normálisan az adagjuk lett volna. A közönséges "pleni" pedig csak annak a felét. Az élelemosztás, különösen a kenyérosztál, igen nagy ceremóniával járt. A legjobb akarattal sem lehetett hajszálpontosan azonos nagyságú szeleteket vágni. A szeletek szétosztásánál általában két szisztémát követtek. Az egyiknél kirakták a tíz szeletet,és a raj tagjai ábécé-rendben választhattak közülük. Természetesen mindenki a legnagyobbat választotta. A sorban utolsónak pedig a legkisebb maradt. A következő osztásnál a sorrendben mindenki ugrott egyet előre (aki első volt, most utolsó lett). Így mindenki minden tizedik alkalommal elsőnek választhatott. A másik módszer szerint kirakták a tíz kenyeret. Rászóltak egy nem a rajba tartozó "pleni"-re: - Mondj egy számot tízig! Jobbról vagy balról. - Hét, jobbról! Ez azt jelentette, hogy a raj hetedik számú tagjáé a jobb szélső szelet, a nyolcadiké a mellette levő és így tovább. Az élelemkiosztás sok rajban ugyancsak körülményesen folyt. A szűkös körülmények között az emberek pattanásig felfokozott féltékenységgel és gyanakvással figyelték az ételosztók tevékenységét, és a legkisebb különbségben tudatos részrehajlást véltek felfedezni. Előfordult, hogy egy diplomás társam sírva fakadt azért, mert az ő levesébe csak tizenhárom szem borsó jutott, míg egy másikéba tizennyolc ( a számokért már nem vállalok felelősséget, de az arányért igen). Így aztán az élelemosztói tisztség valódi "bizalmi" poszt lett, de az is előfordult, hogy a tíz fős raj egyetlen tagjában sem bízott meg és mindig kívülállóval végeztették az osztást. Időnként feketén is jutottunk élelemhez. Akik kijártak a táborból valamilyen munkára, azoknak gyakran sikerült szerezni, igaz illegálisan. Vagyis lopni. Például volt, hogy a városban lévő élelmiszerraktárba jártak a pincébe krumplit átválogatni. Az így szerzett,és a táborba becsempészett áruól azután a saját szükségleten és a vele érdekközösségben levő barátén kívül sokszor még eladásra is jutott. Esténként tehát a barakk nagy kályháiban késő éjszakába nyúlóan folyt a főzés. Persze ehhez fáról is kinek-kinek kellett gondoskodnia, azaz lopnia. Ami fát ugyanis hivatalosan kaptunk a barakk részére, azon vajmi kevesen tudták volna megfőzni a maguk plusz ételét. De hát a táborban az volt az erkölcsi norma, hogy "orosztól lopni nem bűn, hanem kötelesség". Szereztek ők annyit Magyarországtól, hogy annak ezredrészét sem tudtuk volna visszaszerezni. Vetettünk olyan babot 1945 nyarán, amit Mezőberényben zsákoltak. 1946 nyarán érkezett egy hosszú szerelvény Magyarországról a legkülönfélébb árukkal. Egy részét a város, másik részét a tábor kapta, fogolytársaim rakodták ki a vagonokból. Volt abban ló, szarvasmarha (egy szürke magyar bika és egy tehén, amiknek Molnár Sándor tartalékos hadnagy, békési "kulák" lett a gondozójuk, és húzták a lajtot, amivel a latrina tartalmát szállították el), volt abban ébresztőóra, papíráru (Szénássy Béla papíráruházából), Bösendorfer zongora, nőifodrász-üzletből hajszárító (a tolmácsot félreértve sütőgépnek vélték, és a pékségbe szállíttatták) és volt abban jancsiszeg, kombinált fogó és a jó ég tudja még mi minden. Az 1945-46-os tél elég kemény volt. Az élelmezés terén is nehéz idők jártak. A nagy hó miatt a szállítás akadozott és a tábornak tartaléka nem volt. Még tüzelője sem. Előfordult, hogy reggel kiküldtek vagy négyszázunkat az erdőre. Ott nekiláttunk fákat kivágni, hasábokra fűrészelni. Ki-ki egy-egy hasábot a vállára véve, jó délután érkeztünk vissza a táborba. Ekkor kezdett hozzá a konyha az ebéd főzéséhez. Elképzelhető, hogyan égett az a fa, amin még reggel a varjak károgtak. Órákig tartott, mire a kondérokban forrni kezdett a víz. Volt eset, hogy éjjel fél tizenegy lett, mire megkaptuk az ebédünket; három-négy vízben főtt káposztalevelet. Egy ideig se pénzt, se dohányt nem kaptunk. A dohányosok ezt az időszakot nagyon keservesen vészelték át. Szívtak mindenféle száraz levelet, amihez csak hozzájutottak. Később kaptunk cigarettát. Mivel magam nem cigarettáztam, eladtam. Természetesen élelemért. Pénz híján a kenyér lett a valuta. Az egység egy szelet ("névértéke" 20 dkg) volt. A dohányt is "kenyérben" számoltuk el, még ha azon mást is vettünk. Vettem egyszer a kovácsoktól - a legelső motozás során elvett bicskám helyett - egy kiélezett vasdarabot (ezt a további motozásoknál a csizmám szárában el tudtam rejteni) három kenyérért. De csajkát is kellett vennem. A háború végének megünneplésére ugyanis az orosz tisztikar díszebédre készült a kultúrteremben. Ehhez azonban nem volt elég edényük. Elrendelték, hogy minden századból a két legjobb állapotban lévő magyar csajkát "kölcsön" kell adni. Pechemre az enyém szinte vadonatúj volt. Mondanom sem kell, sohasem kaptam vissza. Vehettem - nem tudom már hány kenyéren - egy ócska, orosz csajkát. Egy idő múlva havonta kaptunk hét rubelt is. Egy tojás ára ekkor három rubel volt. Az egészségügyi szolgálat meg volt szervezve a táborban - elvben. Volt ambulancia és volt külön kórház is. Csak az orvosok hiányoztak. A városból járt ki egy hetvenéves orvos. Állítólag a századforduló táján Párizsban tanult. Most azonban már öreg volt. Azt mondták, hogy akit megkopogtatott, az úgy érezte, mintha kalapáccsal ütötték volna, a bordái majdnem beleroppantak. Rajta kívül a foglyok közül is ketten mint orvosok működtek. Dr. Roham János, akinek ugyan volt diplomája, de már évtizedek óta nem praktizált és Óváry, aki vagy húsz évvel azelőtt lehallgatott az egyetemen vagy nyolc félévet, de diplomát nem szerzett, viszont a Richter Gedeon gyógyszergyárban dolgozott. A kurszikiakkal azonban a tél végén hat valódi orvos-hadifogoly is jött hozzánk, ami igen nagy mértékben javított a helyzeten. Ettől kezdve fogászati rendelés is volt. Egy fájós fogamtól itt szabadítottak meg. Az ambulancián több orosz "szjesztra" is segédkezett, többek között a "Goszpogyin" alhadnagy felesége. Fogolytársaink is láttak el ápolói és más egyéb munkát (mind az ambulancián, mind a kórházban), természetesen "dupla kosztért". Magam novemberben két hétre kórházba kerültem. A nyakamon gennyes daganatok támadtak, lázam azonban nem volt. Egy darabig sem Roham doktor, sem Óváry nem tudta, mitévő legyen velem., végül azonban valamilyen fertőtlenítőszerrel csak elmulasztották a daganatokat. Szinte rosszabb volt a kórházban lenni, mint a barakkban, hiába feküdtünk itt ágyban és nem priccsen. Odakint már komolyan fagyott, fűtés viszont csak mutatóban volt. Amíg a zsúfolt barakkokban a testünk melegétől "önfűtés" létezett, addig itt viszonylag tágasan, de csak tízen voltunk a szobában. Amellett az ablak is szimpla volt, az egyik nap az ablakpárkányra tett törülközőm (amit tulajdonképpen kapcának osztottak ki) odafagyott az üveghez. Amíg a barakkban felöltözködve aludhattunk, sőt a köpenyünket is magunkra teríthettük, addig itt éjjel-nappal ingre-gatyára vetkőzve, egy szál pokróc alatt vacogtunk. Isten csodája, hogy nem lett nagyobb bajom. Egyedül a koszt volt kielégítőbb. A kórház számára ugyanis külön főztek, töményebbek is voltak az adagok. "Gundel" koszt volt az, méghozzá valódi, minthogy a kórház főszakácsa Gundel Ferenc tartalékos zászlós volt - akivel 1944 nyarán Hajmáskéren voltam együtt -, a közismert Gundel Károly budapesti vendéglős fia. Időnként koncícióvizsgán estünk keresztül, ami annyit jelentett, hogy az illetékes orosz egészségügyi személy előtt meztelenül vonultunk fel, aki aztán osztályozta az erőnlétünket. Öt osztály létezett (1-es, 2-es, 3-as, OK és disztrófia ). Az osztályozás egyik kritériuma az volt, hogy mennyire volt rugalmas vagy rugalmatlan az ember sonkája, ha azt kézzel meglötyögtették. A teljesen petyhüdt állapot (a disztrófia) már kóros jelenség volt. Munkatáborokban az "OK" és a "disztrófiás" osztályozásúaknak már nem kellett dolgozni. Nem kell azonban azt gondolni, hogy az osztályzás terén jószívűek lettek volna. Így például engem, a sérvem ellenére, egy eset kivételével mindig 1-esnek nyilvánítottak. A gyakran sovány koszt ellenére is az egészségügyi viszonyok jók voltak a táborban. Ötnegyed éves uszmanyi létünk alatt mindössze huszonnégyen halltak meg, ami a tábor létszámának egy százalékát jelentette. Volt közöttük, aki agyvérzésben hunyt el. Meg kell még emlékeznem az állatkáinkról, azaz a tetvekről és poloskákról is. Focsaniból tetűmentesen érkeztünk Uszmanyba. A nyáron itt sem találkoztunk velük. Elterjedésüknek gátat vetett az, hogy időnként - egy vagy kéthetenként - fertőtlenítéssel egybekötött fürdéshez jutottunk. ősz felé azonban fennakadások voltak e téren, mire is a tetvek rögtön megjelentek. A tél beköszöntére már jól el is szaporodtak. Volt legalább minden napra szórakozásunk. Ingünket, gatyánkat végigvizsgáltuk és harminc-negyvenre rúgó eredménnyel zártuk a napi vadászatot. Fel is csengett a kultúrcsapatunk "uszmányi bömbölde" nevű együttesének műsorán az ismert otthoni sláger dallamára írt alábbi ének: "Fekete ingen fekete folt, Kimosva talán még sohasem volt. Ing alatt a gatya csupa lyuk már, Igen sok benne a tetű bogár. Egész este csíp a beste, Hogy feldagad tőle a pleni teste..." Az, hogy ilyen körülmények között nem lépett fel semmilyen ragály a táborban, annak volt köszönhető, hogy rendszeresen kaptunk védőoltásokat. Szerencsére tavasszal a fürdetések újra megindult, ami aztán véget vetett a tetvek garázdálkodásának. De ekkor meg megjelentek a poloskák. Különösen a hetes barakkban tobzódtak, amelyben mi, a "munkászászlóalj" voltunk elhelyezve. Még jó, hogy igen száraz volt a nyár, alig esett az eső, sőt, elég melegek voltak az éjszakák is. Így este összeszedtük a motyónkat és levonoltunk az udvarra. Mindenkinek meg volt a szabad ég alatt a fekhelye, én "a nagy fától jobbra a harmadik" voltam. Reggel a "proverka" előtt visszaköltöztünk a holminkkal. Hamarosan azonban a tető nélküli, úgynevezett finn barakkban ütöttük fel a tanyánkat. A teleptérről ugyanis ide nem lehetett belátni, tehát itt meghúzva magunkat elbliccelhettük az ekkorra már csak képletes "poverkát". Vagyis nyugodtan alhattunk addig, amíg a napostiszt üdvözletére a "zdrasztutye" választ el nem harsogták a poverkán résztvevők, utána meg mehettünk reggelizni. Hogy a priccseken gubbasztva, különösen a hosszú téli estéken, ne tespedjünk el lelkileg is teljesen, kultúrcsoport is működött a táborban. Magam is tevékenyen részt vettem benne. Mivel a legkülönfélébb szakmájú és képzettségű ember gyűlt itt össze (csillagász, mezőgazdász, ügyvéd, gyógyszerész, bíró, tanító), a legkülönfélébb ismeretterjesztő előadásokkal jártunk barakkról barakkra; tartottam például előadást a római limesről, a korszerű tehenészetről és így tovább. Komoly szakmai vitaestet is rendeztünk, például az oktatási rendszerről. Volt több jóhangú társunk is (mint például Solt Pál vezérkari százados, akit idehaza később koncepciós perbe fogtak és kivégeztek) akik operaáriákkal, operettdalokkal, sanszonokkal és kuplékkal szórakoztattak bennünket. Különösen nagy sikere volt az előbb már említett "uszmányi bömbölde" elnevezésű együttesnek. Egyik műsorukat - stílszerűen - Huszka Jenő "Gül Baba" című operettjének ismert dalával kezdték meg: "Ott túl a rácson egy más világ van!" Sokat nevettünk Szentgyörgyi Lóránt tartalékos hadbíró főhadnagy paródiáin, egy képzelt hadifogoly és felesége levelezésén, amelyekben a tábori életet figurázta ki. Ebben szerepeltette a "RÖHAHAHOSZ"-t, a Rövidesen Hazatérő Hadifoglyok Hozzátartozóinak Szövetségét is, ami önmagában is jelezte, mennyire komolytalannak tekintettük az oroszok "igyítye szkora damoj" hitegetéseit. Még egy, a tábor életében visszatérő, jelentős eseményről kell beszámolni, a zabráról. Ezt minden szovjet sároros ünnep, azaz Újév vagy "Május 1." és "November 7." előtt tartották, akárcsak mint minden bevagonozás előtt és után. Ilyenkor a táborőrség katonái végigmotoztak minket és mindent szigorúan elvettek tőlünk, amit a szubjektív megítélésük szerint nem tarhatott magánál a hadifogoly, vagy aminek szerintük nem vehette hasznát. Ilyen volt például minden vágószerszám, második rend fehérnemű, de az olyan aranytárgyak, mint például a gyűrűk is veszélyben voltak (biztos vagyok benne, hogy nem a Szovjet Nemzeti Bank aranykészletét gyarapították velük). Ilyenkor a legcsalafintább módon igyekeztünk a zabrálók eszén túljárni. A jegygyűrűmet például a számba vettem és a "pofazacskómba" rejtettem. Egyszer az udvaron lezajlott motozás során a "késemet" hegyével lefelé betapostam a homokba, majd a vész elmúltával előkapartam. Hát így éltünk mi Uszmanyban és várva vártuk, gyakran már nem is azt, hogy mikor mehetünk haza, hanem, hogy mikor kapunk végre már valamilyen hírt hazulról, a családunktól. Munka a táborban Uszmányba érkezve közölték velünk, hogy tiszti hadifogolytáborban vagyunk, legénységi állományúak nem tartózkodnak ott, tehát a tábor belső ellátása a mi feladatunk. Szükség van a konyhán szakácsra, krumplihámozóra, kellett ember a pékségbe, a cipész- és szabóműhelybe (a szakadt ruháink és csizmáink, bakancsaink megfoltozására), ápolók az ambulanciára és a tábori kórházba, favágók, fürdő- és fertőtlenítőkezelők, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Idővel még sokféle más foglalkozás is kialakult a táborban. Voltak kovácsok, faszegfaragók a cipészműhely számára, kályhások, borbélyok és így tovább. E mesterségekhez ugyan alig egy-két ember értett közülünk, hiszen mindannyian szellemi foglalkozást űzők voltunk. Ez azonban nem gátolta sokunkat, hogy ne vállaljunk ilyen vagy olyan feladatot, hiszen feltehető volt, hogy elfoglaltság mellett hamarabb telnek a napok, hetek, hónapok a zsúfolt barakkok priccsein. Így például Pejácsevics János gróf (ugyancsak lovastüzér), tartalékos zászlós, civilben lóverseny-tréner, péknek ment; Havasi (a keresztnevét már elfelejtettem), felvidéki evangélikus lelkész szakácsnak; Fülöp György minisztériumi tisztviselő fürdős-borbélynak. Oláh Dezső és Eleőd Tihamér lovastüzér hadnagytársaimmal hárman mi is elhatároztuk, hogy valamit nekünk is kell csinálnunk. Hírét vettük, hogy az oroszok tábori tűzoltóság felállítását rendelték el (a faépületek hazájában igen respektálták a tüzet). Egy Fónagy nevű, viszonylag idősebb tartalékos hadnagytársunk szervezte, aki odahaza éveken át tűzoltótiszt volt. Mi is beálltunk tűzoltónak, de nem maradtunk közöttük soká, ugyanis a könnyebb riasztás lehetősége végett a tűzoltóknak össze kellett volna költözködni, mi azonban nem akartunk elválni a többi lovastüzér társunktól (idővel különböző okokból kifolyólag mégiscsak szétszóródtunk). Néhány hétig vesztegzár alatt voltunk. A tábort senki sem hagyhatta el. Ennek leteltével a parancsnokság munkát kívánt meg tőlünk. Az ellátásunk biztosítása végett - legalábbis ezt mondták - egy közeli kolhoztól földet béreltek, amit mivelünk óhajtottak megműveltetni. Több százunkat hajtottak ki babot vetni, krumplit kapálni. Csináltunk, de nem túl nagy lelkesedéssel. Az orosz tisztek is folyton beleszóltak a munkánkban, mintha ők jobban értettek volna hozzá, mint mi, akik között számos falun élő vagy falun nevelkedett ember volt, nem is beszélve jó néhány szakképzett mezőgazdáról. Szigorúan megkívánták, hogy az egyes munkáscsapatok (itt hallottam először a "brigád" fogalmat) katonás, zsinóregyenes vonalban kapáljanak. Ha valaki kissé lemaradt vagy akár gyorsabban haladt, máris ráripakodtak. Egy napon szinte az egész tábort mozgósították. Fogytán volt a tüzelő. Korai reggeli után indultunk. Végeláthatatlan menetoszlopban órák hosszat gyalogoltunk. Becslésünk szerint vagy tizenkét-tizenöt kilométert is megtehettünk, mire egy erdőbe értünk, ahol hasábfarakások sorakoztak. Itt hosszabb pihenő után, amikor is a kenyeremet és cukoradagomat is elfogyasztottam, kettesével egy-egy kétméteres fahasábot a vállunkra kapva megindultunk visszafelé. Mozgástól elszokottan, egyre többen kezdtek kifáradni, egyre többen kezdtek lemaradozni. A menetoszlop mind jobban elnyúlt. A bennünket kísérő őrök egy ideig megpróbálták még a rendet fenntartani, de eredménytelenül, az teljesen felbomlott. Többen el is dobták terhüket. Mások, mint például Törley zászlós (a pezsgőgyáros család sarja), kimerültségükben, az oroszok engedélye nélkül, ledőltek pihenni. Végül öreg este lett, mire becammogtunk a táborba. Ezt ugyan nem ismételtették meg velünk, de egyre többet küldtek különféle munkákra, olyanokra is, amelyeknek semmi közük sem volt a tábor ellátásához. Hamarosan híre járt, hogy ki fognak helyezni munkacsapatokat, melyeket önkéntes jelentkezőkből állítanak össze. Még jó néhány munkcsapat hagyta el 1945 nyarán a tábort. Meg is érte mindannyiunknak, hogy munkát vállaltunk, bár annak ellenében mi munkabért nem kaptunk. Viszont a munkáltatóink fizettek értünk. Hogy ez az összeg a tábor GH-jába vagy az NKDV kincstárába folyt-e be, vagy esetleg a táborparancsnokság illetékes tisztjeit gazdagította, nem tudom. Amikor októberben végleg visszaköltöztem a táborba, a foglyoknak munkára való kirendelése már egészen rendszeressé vált. Olyannyira, hgy a táborparancsnokság az 1-es és 2-es kondíciójúakat külön munkászászlóaljba vonta össze (egy századosi szakaszból, egy főhadnagyi, egy kb. százhúsz fős hadnagyi és két zászlósi századból állt), amit a hetes barakkban helyezett el. Magam is, mint következetesen 1-es osztályzatú, ide kerültem. Minthogy a tábor többsége a gyenge koszt következtében ekkor már 3-as, sőt OK-s lett bennünket hajtottak a külső munkákra. Nemegyszer igen mostoha körülmények között. Jártam például huszonöt-harminc fokos hidegben az uszmanyi állomásra, egy olajvezeték árkát ásni. Mire csákánnyal és feszítővassal a fagyott réteget áttörtük, és a le nem fagyott földben dolgozhattunk volna, este lett, és a munkát abba kellett hagyni. Éjjel azután negyven-ötven centiméter mélyen újra átfagyott a föld, és másnap ismét csákánnyal és feszítővassal kellett dolgoznunk. Szerencsére a nagy hideg ellen pufajkával és halinacsizmával elláttak. Így is a munkában sűrűn váltottuk egymást, és a csapat fele mindig egy bódéban igyekezett melegedni. A tél végén a Kurszkból hozzánk áthelyezett társaink igen elcsodálkoztak azon, hogy bennünket a legkülönfélébb munkákra hajtanak ki. A tábor ellátásával kapcsolatban nem volt észrevételük. Azonban másfajta munkára hadifogoly tiszt a genfi konvenciók értelmében nem kötelezhető - mondták. A táboron kívüli munkára csak az vihető, aki arra önként jelentkezik. Kurszkban ezt következetesen be is tartották. Fordultak is panaszukkal a táborparancsnoksághoz, de Krjukov alezredesék ez elől szigorúan elzárkóztak. Minden ment, mint korábban. Kolhozban Hadifogságom alatt négy alkalommal, összesen pontosan száz napot töltöttem táboron kívül; mezőgazdasági munkán kolhozban, illetve szovhozban. Nem sokkal a vesztegzár feloldása után önkéntes jelentkezőket kezdtek toborozni közöttünk, egy kihelyezendő munkacsapat számára. Nem volt vitás előttem, hogy a táboron kívül mindenképpen jobb sorsa lesz az embernek, így feltett szándékom volt egy ilyen csoporttal a tábort elhagyni. Az első csoportról, amely Palócz százados vezetésével a Don mentén fekvő Pavlovszk nevű városkába ment, lemaradtam. A második csoportba azonban, amelyet Schweickhardt Béla hadnagy (magát főhadnaggyá előléptetett) lovastüzér bajtársam szervezett, a személyes ismeretség alapján bejutottam. Ez a csoport úgy június első felében, a "Komitern" nevű kolhozba indult, mely a tábortól több órányi járásra fekvő Zavalszkoje faluban székelt. Huszonöten voltunk a csoportban, többek között Eleőd Tihamér lovastüzér társam, akivel addigra szoros barátsága, véd- és dacszövetségbe kerültem. A munkát úgy látszik, a kolhoz vezetőinek tetszésére láttuk el, ugyanis néhány hét után újabb huszonöt fővel egészítették ki a létszámunkat. A táborparancsnokság és a kolhoz között azonban anyagi problémák merültek fel (utánunk ugyanis a kolhoz fizetni tartozott a tábornak) és egy idő múlva mindannyiunkat berendeltek a táborba. A problémák azonban hamarosan elintéződhettek, ugyanis újból ki lehetett menni Zavalszkoje-ba, de most már csak harmincan voltunk. Augusztus végére járt az idő, amikor a fogam megfájdult. emiatt be kellett mennem a táborba. A kezelést egy hét múlva meg kellett ismételnem. A kolhozbelieknek úgy látszik nem tetszett, hogy hetenként egy napot ellógok a munkából, ezért végleg visszaküldtek a táborba. Nagyon sokáig nem kellett bent vesztegelnem, mert szeptember végén erősítést küldtek ki (vagy húsz főt) a Soldos Béla tartalékos főhadnagy vezetésével működő csoporthoz, Fjedorovka faluba. E csoport létszáma így hatvan főre emelkedett. Itt körülbelül három hétig voltam, majd a munka megszűntével mindannyian visszatértünk. Utoljára 1946. május közepén egy ötven fős csoporttal hagytam el néhány napra tábort (a parancsnokra már nem emlékszem, talán egy Török nevű őrnagy volt). Ismét Zavalszkoje-ba mentünk, de most az ottani "Szovhoz Komunár"-ba, azaz egy állami gazdaságba. A kihelyezett csoportok az élelemellátásukat a tábortól kapták, amit hetente vételeztek ott fel. Minthogy ezt fejadag alapján adták ki, nem volt felvételező, szakács, aki elvehetett volna belőle. Így már eleve több jutott nekünk, és a "duplaadagosok" miatt sem kellett a főzetet vízzel felhígítani. Vagyis ennek alapján is jobban éltünk kint, mint a táborban. De néha az oroszoktól is kaptunk pótlást, meg hát lopásra is nyílt alkalmunk, különösen amikor már volt krumpli. Minden ilyen munkacsoportban volt egy tolmácc-társunk, aki szlovákul vagy szerbül beszélt és így az oroszt úgy-amennyire megértette. Neki nem kellett dolgoznia. A Schweickhardt-féle csoportban egy zentai fiú, Söregi József zászlós volt az. Sajnos úgy éreztük, hogy ha az oroszokkal problémáink voltak, nem képviseli előttük elég határozottsággal az érdekeinket. Arra viszont ügyelt, nehogy a munkamentességi jobán csorba essék, vagyis, hogy hébe-hóba beálljon közénk is dolgozni. A csoport nagyságától függően egy-két szakács látta el a főzést. Zavalszkojén a szakács Bán József gyógyszerész, tartalékos hadnagy volt. Napi váltással két-két "konyhamalac" segített neki (fát vágni, kondért tisztítani). Fizetségként elfogyaszthatták a kondér oldalához és aljához odatapadt ételt. Csak egy kondér állt azonban rendelkezésünkre, ezért abban mindent ami a táborbeli ellátmányunk volt, együtt kellett megfőzni; bab, kása, száraztészta féle, meg amit még hozzá kaptunk az oroszoktól, vagy szereztünk (krumplit, gombát, stb.). Ennek ellenére jó étvággyal fogyasztottuk el. 1945-46-ban mind a szovhoz, mind a kolhozok siralmas állapotban voltak. Férfi alig volt a faluban. Valóban, az oroszok mind elvitték a legények elejét a frontra. Néhány öreg lézengett ott, meg egy-két katonai szolgálatra alkalmatlan ember, esetleg hadirokkant, valamint kolhozelnök, párttitkár. Munkát jóformán csak asszonyok végeztek. Az asszonyok végtelenül rendesek voltak velünk. Csak jót mondhatok róluk. Alig volt ennivalójuk, abból is gyakran adtak nekünk. Egy-egy falat kenyeret, egy-egy uborkát, néhány korty tejet. Volt, aki sírva fakadt, mert az ő fia is katona volt, elesett, őrá gondolva osztotta meg a falatját velünk. Amikor Fjedorovkán a csűrben, ahol el voltunk szállásolva, éjjel a csajkánkban lévő vízen már jéghártya képződött, házakhoz szállásoltak el bennünket. Hárman egy olyan házba kerültünk, ahol férfi nem volt. Egy öreg mamka, két lánya, valamint két lányunokája (az idősebbik lány gyermekei) laktak abban. ők is szívélyesen fogadtak, megértették, hogy nekünk is kell valahol rendes fedél alatt lennünk. A leszerelt, rokkant katonák sem láttak már bennünk ellenséget. Volt, aki azt mondta nekünk: - Ja bül szoldat, tü tózse szoldat, mü kamerad. (Én katona voltam, te is katona vagy, mi bajtársak vagyunk.) Bajunk csak a suhancokkal, néha a nyomorékokkal és a Kolhoz Kominternben a párttitkárra, Pavellel volt. ők meg akarták mutatni, hogy ők a győztesek, mi pedig a legyőzött rabok vagyunk. Kivételt képezett viszont a sánta Mis brigádvezető, akiről szintén nem mondhatok rosszat. Ha már itt tartok, meg kell említenem az esetünket Stefan Gyerezsennel. Fjedorovkán munka után a majorból ki-kiléptünk a faluba. Ezt nem lett volna szabad megtennünk, de az őrünk is ezt csinálta, így szabadon, nyugodtan megengedhettük magunknak. ősz lévén az asszonyok a háztáji kertjükben a krumplit ásták. Jól jött ehhez nekik a segítség, no meg a zsákok becipeléséhez. Természetesen megfizettek nekünk érte; valami ételt, bors-levest, krumplit vagy tejet mindig adtak munka után. Egy este Virter Pál hadnagytársammal hiába állítottunk be sorra a házakba "nada rabótity?" (kell dolgozni?) kérdéssel, csak nem találtunk munkát. Már vissza akartunk fordulni, amikor egy asszony utánunk szaladt és behívott egy házba. Az ajtóban egy szép szál szakállas, katonaruhába öltözött ember fogadott. "Most lebuktunk"- volt az első gondolatom. De mielőtt bármit is tehettünk, az illető "Jó estét kívánok!" jól érthető magyar szavakkal köszöntött. Azonnal be is hívott a házba és elmondta, hogy az első világháborúban is már katona volt, hadifogságba esett és három évig Miskolcon élt, illetve dolgozott. Ott tanult meg magyarul. Ha nem is beszélt valami jól, de meg tudta magát értetni. Most is járt Magyarországon; néhány napja szerelték le. Mivel azonban nincs civil ruhája, egyelőre járhat mundérban. Meg is vendégelt bennünket, mert - amint mondta - annak idején a magyarok jók voltak hozzá, ő is jó akar lenni hozzánk. Sőt, két héten át, ameddig nem vittek vissza a táborba, minden este ott voltunk nála. Beszélgettünk, kártyáztunk, és mindig kaptunk valamit enni is. Csak egyszer kért arra, hogy munkával segítsünk neki. A házának a bádogtetejét, azalatt a négy év alatt amíg ő távol volt, bizony az idő alaposan kikezdte. A lyukakat akarta a kolhoztól kapott szalmával betömni, hogy az eső ne essen be a padlásra. Vasárnapra hívott bennünket, amikor mi a kolhozban nem dolgoztunk. Volt ott még egy orosz férfi. Mi adogattuk fel a szalmát, az meg tömte a lyukakat. Egyébként hozott haza magával Magyarországról egy gramofont két lemezzel. Az egyiken egy olasz énekes operaáriákat adott elő, a másikon a "Fekete Péter" operett két jól ismert slágere szólt: "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott", meg a "Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány". Szinte valahányszor hozzá mentünk, mire befordultunk a házába, már szólt is az egyik dal. Volt egy tizennyolc év körüli lánya, aki mihelyst meglátta, hogy jövünk az utcán, máris feltette a lemezt. Volt egy fiatalabb lánya is, az állandóan csak a kemence tetején feküdt; úgy tűnt nekünk, hogy nyomorék. Ottlétünk idején szerelt le a katonaságtól egy fia is, a japán frontról jött haza. Pista bácsi különben hajdan, fiatalabb korában jobb napot élhetett meg. Öt tehenük is volt; most csak egy. - Molnár vagyok, de nincs kenyeres (azaz kenyerem) - mondta. Egyébként nyíltan beszélt velünk az ottani állapotokról, amikért egyáltalában nem lelkesedett. Amikor megkérdeztük, hogy nem fél így beszélni, mosolyogva felelte: magyarul más nem tud a faluban, oroszul pedig nem mond ilyeneket. Különben a legtöbb orosz is, ha egyedül volt velünk, nyíltan beszélt és panaszkodott. Volt is szegényeknek mit panaszkodni. Szegénység tekintetében a templom egerével vetekedtek. A kolhozban egy munkaegység után fél kiló rozsot számoltak el nekik. Ez kenyérnek is kevés volt a számukra. Hogy több legyen belőle, marharépalevelet is belekevertek a tésztába. Persze ahol lehetett, loptak. Még a táborból a számunkra felvételezett élelmet is megdézsmálták, méghozzá a kolhoz vezetői. ők felvételezték azt hetente, de azt előlüónk gondosan elzárták egy raktárba, amely ugyanannak a faépületnek a végén volt, mint amelyikben mi is el voltunk szállásolva. Mindig csak a napi adagot adták ki a szakácsunknak. Egy hét végén Bán Jóska észrevette, hogy a kenyerünkből több hiányzik, mint amit ő addig átvett. Hogy a további lopásoknak elejét vegyük, ketten-hárman - miután az épület helyiségei fölött nem volt födém - átmásztak a válaszfalon, és a magunk számára ugyancsak megtizedelték a kenyérállományt. Másnap meg nagy hangon mi támadtunk rájuk, hogy a szakácsunk szerint ők lopják a kenyeret, hiszen alig van már belőle. Találva érezhették magukat, mert a következő napon a sajátjukból kárpótoltak bennünket. Néha azért a kolhozelnök önszántából is pótolta az élelmünket. Persze igyekeztünk mi is szerezni magunknak élelempótlást. zavalszkojén is, Fjedorovkán is a krumpliföld közel volt a majorhoz. Ha besötétedett, ki-kiosontunk oda, egy-két tő krumplit kifordítottunk, a nagyját összeszedtük, majd a tövet az aprajával gondosan visszaültettük, nehogy észrevegyék. Tettük ezt, hiszen ők is tették. Loptak maguk a vezetők is. A Kolhoz Kominternben egy csűrben rostáltuk napokon keresztül a búzát, amit az aratógéptől szekéren hoztak be ömlesztve, megmázsálatlanul. A rosta által megtisztított szemet ládába (olyanfélébe mint a malteresláda) szedtük fel és odébb garmadába szórtuk. Egy sánta állami ellenőr és Pável, a párttitkár együtt számolták hány láda búzát vittünk át, így vették számba mennyi volt a termés (mérleg nem állt rendelkezésére, de tudva, hogy hány kiló fér a ládába, számolták ki súlyra a mennyiséget). Amikor az ellenőrnek félre-dolgára el kellett mennie, meghagyta nekem (a fogolynak), gondosan számoljam hány ládát vittünk át a távolléte alatt (Pávelben nem bízott meg). Alighogy eltűnt, Pável ránkszólt, ne ládával vigyük a szemet, hanem lapátoljunk gyorsan át, amennyit csak lehet. Mire persze az ellenőr visszajött, már megint ládáztunk és én a hasamra ütve bemondtam egy számot, hogy mennyit vittünk át (a valóságban talán a dupláját is átlapátoltuk). Az ellenőr rövid gondolkozás után elfogadta; Pável is elégedett volt. Másnap aztán észrevettük, hogy a csűr földigérő zsuptetején egy rés támadt (nem tudták tökéletesen eligazítani). Az éj folyamán tehát gyorsan "elcapcarapolták" a fenti módon szerzett többletet. Az ilyenfajta lopásoknak "cap-carap" volt a neve. A zabrálás ugyanis a félig-meddig jogos eltulajdonítást "összegyűjtést" jelentette. Amikor ugyanis motoztak bennünket, az "zabrali" volt. De például a termény beszolgáltatását is ez jelentette. Ami ellenben csak úgy egyszerűen cserélt gazdát, az "cap-carap" volt. Azok a kolhozok, amiket módomban volt látni, bizony igen szegényesek voltak. De Zavalszkojén a Szovhoz Komunar sem volt különb. Bizonyára közrejátszott ebben a háború is, amelynek négy éve alatt a felszerelésnek

     
AJÁNLOTT INTERNETOLDALAK
     
SZAVAZÁS
KÖZVÉLEMÉNYKUTATÁS
ÖN SZERINT SZÜKSÉG VAN-E AZ IYLEN JELLEGÚ RETRO-NOSZTALGIA OLDALAKRA???

IGEN
NEM
NEMTUDOM
LEHETSÉGES
MAJD IDŐVEL KIDERÜL
FOGALMAM SINCS
Szavazás állása
Lezárt szavazások
     
ENNYIEN LÁTOGATTAK IDE
Indulás: 2006-11-18
     

A csillagjövõ asztrológia portálon akció! Születési horoszkóp + 3 év elõrejelzés + Párkapcsolati elemzés 2000 Ft. katt!    *****    Szereted a humort, jó zenéket? Szeretnél ilyen mûsorban részt venni? Keress oldalamon!    *****    "Revealing the truth is like setting a match on fire. It can bring light or set your world on fire." | PROJECT D.C.    *****    PROJECT DC egy futurisztikus-disztópikus SZEREPJÁTÉK! Bármikor szívesen látjuk a csatlakozókat!    *****    Ne maradj le semmirõl, értesülj elsõ kézbõl a Selena Gomezzel kapcsolatos hírekrõl! Hat éve várja a látogatókat az oldal    *****    Református exmisszus-gyakornok, jégkorong, izomautók, rap zene. Igen, ez mind én vagyok! Hogyan? Nézz be és megtudod! :)    *****    Szeretsz írni? Lenne egy jó témád, amit megosztanál másokkal? Akkor kattints, és nyerj egy vendégposztot nálam! :)    *****    Kedveled Ian Somerhaldert? Odáig vagy a szépséges színésznõért, Nina Dobrevért? Kattints! Nem csak TVD rajongóknak!    *****    Szeretsz filmet nézni? Akkor itt a helyed! Nézz filmet facebook messengeren. Klikk ide!!!!    *****    MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER / egy májusban született lány blogja / MAYFLOWER    *****    DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE! DESIGN KÉSZÍTÕT KERESEK! 100 KREDIT ÉS MEGJELENÉS JÁR ÉRTE!    *****    ***Egy blog. Egy lány. Egy élet.*** Ðzsí blogol. *G-PORTÁL KÖZÖSSÉGMENTÉS ugyanitt. Ha hiányzik a régi közösség.*BLOG***    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Nézz filmet facebook messengeren!!!! Klikk! Klikk!    *****    ONMYMIND \\ EGY ÁTLAGOS SRÁC BLOGOL MINDENRÕL AMI ESZÉBEJUT \\ ZENE, CIKKEK, KRITIKA? KATTINTS ÉS OLVASS MOST KEDVEDRE    *****    **********Rengeteg AKCIÓ! Vegyszermentes kozmetikmok és bio mosó és tisztítószerek, munkalehetõséggel! ***********    *****    OKTATÁS INGYENESEN az ASZTRO-suliban, Asztrológiai tanácsadás BECSÜLET KASSZÁS alapon! Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Hírek a folytatásról - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed -    *****    LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT * LORDE * ISMERD MEG TE IS * LORDE * ISMERD MEG TE IS A ROYALS ÉNEKESNÕJÉT    *****    Re-Startoltunk! Egy SZEREPJÁTÉK, amelybe bármikor becsatlakozhatsz! Légy te is Hõs! Hõsregék RPG