E sorok megírására Gyuszi barátom kért fel. Vele éltem át a vorkutai poklok összes szenvedését és ez kovácsolt össze kettõnket legjobb baráttá.
Ha Vorkuta nevét hallom, könny csordul szemembe. Eszembe jut az a sok jó bajtárs, aki örök álmát alussza a tundra örök-jéghatár mezején. Akik üveges szemekkel égre bámulnak, mert kegyetlen hajcsáraink nem engedték, hogy kezüket imára kulcsoljuk, szemüket lefedjük.
Egy ócska deszkalapon vontatta két rab utolsó útjára, a gyászmenetet négy csákányos rab követte. Hátukon nagy fehér betûk és számok jelezték, mint nálunk a gépjármûvek rendszáma, hogy jelentéktelen, névtelen eszközök vagyunk, és a napi adag kása is csak addig jár, míg az erõnk bírja.
Végül a gyászmenetet két fegyveres õr sítalpakon zárta, mellettük egy hatalmas vérebbel.
A fegyver nem végsõ tiszteletadásra szolgált, hanem, hogy belénk lõjenek, ha a végtelen tundrán szökni próbálnánk.
Virágok helyett a rabtársak könnye jéggyöngyként hullott sírjukra, a gyertya lángját a csonttá fagyott földet verõ acélcsákányok szikrája pótolta.
Óh azok az összetört szívû anyák, akiknek fájdalmas sóhaja és eget ostromló imája, nem segített, hogy legalább még egyszer átölelhesse fiát! Jogosan kérdezhetik önmaguktól, hát ezért érdemes volt gyermeket szülnöm?
Ti hõs özvegyek, kiknek karrierjük az élet legszebb korszakán derékba tört és félárvák ezrei, kik hiába vártátok édesapátok visszatérését, helyette csak a fakó fényképét csókolgathattátok.
Ha tudnák a süvítõ, északi szél nyelvét, biztos azt üzenik nékünk: “Ha van igazság és Isten az égben, akkor valakiknek keményen fizetni kell érte!”