A háromnapos közmunkáról kiagyalt mese már akkor csapdává vált, amikor 1944. november 18-án Beregszászról elindították Szolyva irányába az első menetoszlopokat. Mindenki számára világossá vált, hogy az elhurcolt férfiak egyhamar nem kerülnek vissza családjaikhoz. Hozzávetőleges becslések szerint mintegy 40 ezer magyart és németet kényszerítettek a szolyvai gyűjtőtábor szögesdrót kerítései mögé, de a menetoszlopokba sok ruszint, szlovákot, románt is berángattak. Az éh- és fagyhalálnak kitett emberek tömegesen pusztultak, tífusz- és vérhasjárványok tizedelték a tábor lakóit.

Az otthon maradt feleségek, gyermekek, apák, idősebb testvérek nem nyugodhattak ebbe bele. Egészségüket, sőt életüket kockáztatva szekereken, alkalmi szállítóeszközökön sokan indultak el Szolyvára, hogy találkozhassanak szeretteikkel, élelmiszercsomagot adjanak át nekik. Az esetek többségében azonban csak messziről láthatták hozzátartozóikat, szerencsés esetben legfeljebb néhány szót válthattak velük. A leveleket kivették a csomagokból és megsemmisítették, az élelmiszereket alaposan megdézsmálták.

Az elhurcoltak hozzátartozói megpróbálták kérvényezni családtagjaik hazaengedését a községi népbizottságoknál, a járási, területi szerveknél, de az esetek túlnyomó többségében eredménytelenül.

Nagyberegen például névsort állítottak össze a Szolyván és Szamborban lévő férfiak hazatérése érdekében. A kérvényhez egy hat pontból álló beadványt mellékeltek, amelyben megpróbálták jobb belátásra bírni az illetékes hatóságokat. Arra hivatkoztak, hogy nemcsak a falu lakosainak, de a katonai alakulatoknak is szükségük van emberekre a közelben lévő hidak újjépítéséhez, a lerombolt épületek helyreállításához, a fa kitermeléséhez a közeli erdőkből. Közölték, hogy nem tudják ellátni a falura kirótt hadi kötelezettségeket, mert nincs, aki alkatrészeket gyártson a szekerekhez. Leállt az öt falut ellátó nagyberegi malom, mert a molnárokat elvitték. Nincs aki megművelje a falu határát, ami nagy kárt okoz nemcsak a lakosságnak, de az államnak is.

A levél írói megígérték, ha hazaengedik az elhurcolt férfiakat, maradéktalanul eleget tesznek kötelezettségeiknek.

Nagyberegen, különösen a csehszlovák uralom idején, erős kommunista pártszervezet működött. A beadvány szerzői megemlítik, hogy tagjai a fasiszta rendszer idején is becsületes, lelkiismeretes polgárai voltak a falunak, nem támogatták az ellenséget, így, mint írták, csak véletlenül kerülhettek ők is valamennyi falubelijükkel együtt a szolyvai táborba.

Valóban, 1944 novemberében nem csak az egyszerű munkásokat, földműveseket vitték el, hanem válogatás nélkül mindenkit, így a kommunistákat is. Nem igaz tehát az, amit aztán később néhány elfogult történész bizonyítgatni igyekezett, hogy 1944 novemberében csak a nép ellenségeit, a fasisztákat internálták Kárpátalján.

Meggyőző bizonyítéka ennek az a levél, melyet Mezőváriból Bíró Bertalan párttitkár, az oroszországi polgárháború résztvevője és Mester András, a falusi népbizottság elnöke intézett Turjanica Ivánhoz, a Kárpát Ukrajnai Néptanács elnökéhez. Levelükben azt kérték, hogy a mellékelt névsor alapján engedjék haza a Novi Szambori táborból azokat, akik a kommunista párt tagjai voltak vagy azzal szimpatizáltak.

Csoportos és egyéni kérelmek érkeztek más falvakból is. Az esetek többségében azonban a kérvényezők legfeljebb kitérő választ kaptak.

A kétségbeesett hozzátartozók, édesanyák, feleségek, gyermekek, rokonok azonban nem adták fel a reményt, személyesen vagy írásban számtalan esetben fordultak a hatóságokhoz, küzdöttek szeretteik hazatérése érdekében. Érdekes dokumentuma ennek az a beadvány, melyet a bátyúi népbizottság titkára küldött Beregszászba. Többek között a következőket jelentette:

“Kijelentem, hogy a bátyúi járáshoz tartozó lakosság folytonosan zaklat azzal, hogy írjak kérvényeket azokért az emberekért, akiket 1944 novemberében munkatáborba vittek. Én érdeklődtem a város parancsnokánál, aki őket behívta. Az mondták, hogy semmiféle kérvényt írni nem szabad, mert azokat az embereket csak a háború végén engedik haza.Tekintettel erre, nem mertem írni semmilyen kérvényt a munkatáborok parancsnokainak.

Szomorú tény, hogy a népbizottságban tartózkodó nőkkel nem lehet beszélni. Ők azt mondják, hogy a járás összes jegyzője már írt az övékhez hasonló kérvényt, s ennek eredményeként több embert hazaengedtek. Engem vádolnak, hogy én nem sajnálom az embereket és nem akarom, hogy visszajöjjenek, és hogy hazajövetelük csak tőlem függ...

A járási bizottság minden nap a várakozó nők százaival van tele. Ezek az elhurcoltak hozzátartozói, akik látván azt, hogy és nem akarok kérvényt írni, kiabálnak és sírnak. Kérem ezt az ügyet mihamarabb tisztázni és erről engem tájékoztatni. Állandó jelenlétük miatt nem tudok nyugodtan dolgozni, mert még el sem akarják hagyni a hivatalt, hiába magyarázom, hogy nem tehetek eleget kérésüknek.”

A bátyúi jegyzői hivatalhoz 1944. december 26-án beadvánnyal fordult a villamosművek beregszászi felügyelősége Petróczy Sándor villanyszerelő szabadon bocsátása érdekében, mivel nélküle nem tudták biztosítani a kerület villanyárammal való ellátását. Arra kérték a jegyzőt, állítson ki egy igazolást arról, hogy az illető nélkülözhetetlen nemcsak a magánfogyasztók, de a katonaság szempontjából is. Az igazolást a szolyvai tábor katonai parancsnokának kérték címezni. Erre a beadványra sem érkezett válasz.

A megyei állami levéltárban száznál több olyan beadvány található, amely név szerint sorolja fel azokat az elhurcoltakat, akiket a helyi hatóságok segítségével hozzátartozóik megpróbáltak kimenteni, gyakran azok kommunista múltjára hivatkozva. Egyetlen esetről tudunk, amikor ezek a próbálkozások közvetve ugyan, de mégis némi eredményhez vezettek. A tömeges beadványok és a táborokból érkező, a foglyok tömeges pusztulásáról szóló jelentések alapján Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán front haditanácsának tagja érdeklődni kezdett az után, milyen okból halnak meg olyan sokan a szolyvai táborban, vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben, majd aláírt egy határozatot, amely lehetővé tette a betegek hazatérését. 1945. január 20-30-án valóban többszáz foglyot engedtek haza, de csak azokat, akik már teljesen le voltak gyengülve és semmilyen munkára nem voltak alkalmasak. Sajnos ezeknek az embereknek a többsége nem sokkal élte túl szabadulását.

A szolyvai gyűjtőtábor hat más hasonló lágerrel együtt a Sztarij Szamborhoz tartozó lágerrendszernek csak egy kis része volt. Hivatalosan 2. számú hadifogoly gyűjtőhelynek nevezték. Első parancsnoka állítólag egy Jermilov nevű százados volt, akiről sajnos semmit sem tudunk. A tábor barakkjaiban egyidejűleg 12 ezer foglyot lehetett elhelyezni, de a valóságban ennél sokkal többet gyűjtöttek itt össze 1944 novemberének végén. Ezért kénytelenek voltak nagyobb csoportokban máshová, a Szovjetunió más GULAG-szigeteire indítani a még többé-kevésbé mozgásképes embereket. Útközben sokan pusztultak el.

A legtöbben mégis a szolyvai lágerben haltak meg. Már 1944 decemberének közepén a hiányos tisztálkodási körülmények, rossz minőségű ivóvíz következtében kiütéses tífuszjárvány ütött ki a táborban, amely naponta százával szedte áldozatait. Elhalálozásukat meggyorsította az, hogy a barakkok télvíz idején fűtetlenek voltak, az embereknek nem volt meleg ruhájuk és cipőjük, az étkezés pedig nagyon gyenge és silány minőségű volt.

Az NKVD és a mellette tevékenykedő SZMERS kémelhárító és megtorló alakulatok Munkácson, Ungváron, Perecsenyben és más településeken különleges ellenőrző-szűrő gyűjtőhelyeket hoztak létre, melyeknek az volt a feladata, hogy kiszűrjék a Szolyvára deportált emberek közül a magyar közhivatalnokokat, polgári és katonai tisztviselőket, a különböző pártok, társadalmi szervezetek tagjait és “különleges bánásmódban” részesítsék azokat. Elhurcolták, börtönbe vetették őket, nagy részüket kivégezték. Közöttük volt Dénes János is, akit 1944-ben a csehszlovák hatóságok Beregszász polgármesteri teendőinek ellátásával akartak megbízni. Ezért tíz évre ítélték el, elhurcolták, további sorsa sajnos ismeretlen. Hasonló volt a sorsa a tiszaújhelyi Boldog Jánosnak, akit azért tartóztattak le, mert leventeoktató volt. Egy horlovkai szénbányában halt meg. Kulcsár Istvánt a SZMERS nyomozói azért hurcolták el, mert 1940-ben Párizsból jött haza. Krajnyák György ungvári tanító “bűne” az volt, hogy tartalékos hadnagyként behívták a magyar hadseregbe. Tíz évre ítélték el ezért, valahol Karagandában halt meg.

Nem csak a magyarok és a németek szenvedtek azokban az években a sztálini önkénytől.A mai napig sem tudjuk pontosan azoknak a kárpátaljai ukránoknak (ruszinoknak) a számát, akik a II. világháború folyamán lépték át illegálisan a szovjet határt és ezért börtönökbe, munkatáborokba kerültek. Hozzávetőlegesen 3000-3500 emberről van szó. A szovjet “jogvédő”szervek ezekkel szemben a határsértőkre vonatkozó törvényt alkalmazták, büntetésük nem lehetett kevesebb három évnél. A magyarokkal, németekkel együtt ők is megjárták a GULÁG-táborok poklát.

Beregszászi György