A családhoz való hazatérés vagy a kijelölt lakóhelyre történt megérkezés után ki-ki igyekezett valóban új életet kezdeni. Ahol volt családi háttér, összefogott a rokonság, ez könnyebben történt, kevesebb lelki sérelemmel járt az új körülményeket elfogadni. A hatóságoktól természetesen nem kaptunk semmiféle segítséget, kezdettől fogva gyanakodva méregettek bennünket akárhová fordultunk. A munkában való elhelyezkedés is csak nehezen sikerült. Azonban a szibériai lágerek után, amikor már azért mégsem tartottak lövésre készen géppisztolyt a hátunk mögött, sikerült valahogy felszívódni a társadalomban. Itt kell megemlítenem egy nagyon szomorú tényt. Mivel mi, elítélt magyar rabok soha nem levelezhettünk a hozzátartozóinkkal, az sajnos természetes, hogy hosszú évek múltával a családok a titkos körülmények között eltűnt hozzátartozókat elhunytként tartották számon. Az életüket, sorsukat már az ő hiányában rendezték, alakították. A magára maradt asszony az apró gyerekek mellett mostohával kötötte össze az életét. Ezt 3-4, esetleg 5 év múltán már senki nem vethette a szemükre. És akkor megjött a holttá nyilvánított férj! És kiderült, hogy mind a két házasságkötés törvényes! A törvény az asszony vállára tette a terhet: neki kellett volna döntenie, hogy ki mellett akarja folytatni az életét. De a hazajött rab oldotta fel a feloldhatatlant: elment, eltűnt a család életéből. Az ő gyermekei már nagyobbacskák voltak, a második házasságból születettek pedig aprócskák. Volt valami távoli, laza kapcsolat a gyermekeivel, de nem mutatkozott személyesen. A legtöbben 1956-ban disszidáltak. Természetesen ez a probléma nálunk, akik 15-20 évesen kerültünk rabláncra, nem merült fel. Azért voltak szívbemarkoló hazatérések. Kiderültek háborús tragédiák, a lakóhelyükről száműzött, kitelepített szülőket nem találta a hazaérkező, és sok-sok más szomorú fejlemény, mely nem egy esetben öngyilkosságba torkollott. Ez már több volt, amit 8-10 évi rabság után ki lehetett bírni, a hazatérés felajzott idegállapotában. És mindez azért, mert minket leírtak örökre, mirólunk lemondtak a hazai moszkovita helytartók. Az államvédelmi szervek nem hittek ártatlanságunkban, nem értették, hogy a szovjet elvtársak hogyan engedtek minket csak úgy, minden további nélkül szabadon. Figyelték mozgásunkat, érdeklődtek utánunk a munkahelyünkön, alattomban akadályt gördítettek a továbbtanulásban, a jobb állásban való elhelyezkedésben. Nyílt provokációra, kifejezett üldöztetésre sor nem került. Azt talán valóban a szovjet nagykövetség hozta a magyar elvtársak tudomására, hogy a kötelező éberségen kívül ne buzgólkodjanak. Ez az ellentmondásos állapot, - amikor éreztük, hogy sok jogunk nincs, de azért másodrendű állampolgárokként megtűrnek bennünket, - egészen 1958 nyaráig tartott. Akkor egy csapásra megváltozott a helyzet. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, amikor be-becitáltak minket a politikai rendőrségre. Faggatóztak: hogy is volt 1944-ben? 1945-ben? Kelletlenül válaszoltunk, hiszen hivatalosan hadifogolyként jöttünk haza. Még nagyobb riadalmat okozott az a tény, hogy aki ezen időpont után kért erkölcsi bizonyítványt, azt a szovjet elítélés feljegyzésével kapta meg, és büntetett előéletűnek bizonyult. Egyre érkeztek a hírek a munkahelyről eltávolított, vagy beosztásában lefokozott volt szovjet rabokról. (Egészen groteszk esetek is előfordultak, jellemzően a munkahelyi párttitkár elvtársak buzgóságára. Egy bajtársam a TEFU-nál volt kocsis. Leváltották, csak kocsikísérő, rakodó lehetett: mint volt fasisztára nem lehet rábízni az állam lovait! A másik bajtársam egy kis községben volt boltvezető. Helyet kellett cserélnie a munkatársával, vezetőként nem mérhette tovább a cukrot, petróleumot.) Csak sok évvel később tudtuk meg az igazságot: 1958 júliusában a szovjet és magyar igazságügyi minisztérium között jogsegély-egyezmény jött létre, melynek keretében - a kijevi köztársasági főügyész által nekünk tett lembergi biztosítéka, ígérete ellenére - a szovjet KGB mégis átadta a perirataink másolatát a magyar igazságügyi szerveknek, ami után a belügyminisztérium állambiztonsági okokból haladéktalanul mindannyiunkat büntetett előéletűnek minősített, minden értesítés, vagy a tények nyilvánosságra hozása nélkül. Mivel nekünk minderről a történések idejében halvány sejtelmünk sem volt, fűhöz-fához kapkodtunk, de persze még ebben a kétségbeejtő helyzetben sem mentünk el a szovjet Nagykövetséghez panaszra. Valahogy nem tudtuk elképzelni: valamikori rabtartóink menedékét kérni a saját hatóságainkkal szemben. Kilátástalan helyzetünkben, jogvégzett társaink tanácsára - kérvényt írtunk Moszkvába, a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságához, hogy közölje velünk írásban a korábbi, szóban közölt rehabilitáció tényét, hogy a magyar igazságügyi szerveknél mentesüljünk a büntetett előélethez fűződő hátrányos következményektől. Nem kaphattunk útlevelet, iparengedélyt, gépjárművezetői jogosítványt, erkölcsi bizonyítványhoz kötött beosztást a munkahelyünkön. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Moszkva visszautasította az ilyen kérelmek teljesítését. Velem is közölték 1960-ban, hogy tévedésben élek, nem vagyok rehabilitálva, csak idő előtt szabadlábra helyezve a büntetés végrehajtás helyéről. Mondanom sem kell: döbbenetes volt tudomásul venni, hogy bármikor visszavihetnek a maradék egy év letöltésére, netán örökös száműzetésre Szibéria Isten háta mögötti vidékeire! És hivatalosan éppen olyan fasiszta vagyok, mint amit velem kapcsolatban az 1945. februári elítélésem alkalmával kihirdettek. Évtizedek múltán sok mindenre fény derült, kutatómunkám során a belső összefüggések is érthetőbbé váltak. Az idősebb korosztályból jól emlékszünk arra, hogy 1956. februárjában volt Sztálin halála után az első, sorrendben a XX. Pártkongresszus Moszkvában. Ezen a kongresszuson hangzott el egy éjszakai titkos ülésen Hruscsov pártelnök híres beszéde, ahol először hangzott el súlyos bírálat Sztálin terroruralmával szemben, és Hruscsov bocsánatot kért a párttagoktól - életükben, halálukban, - a szakadatlan osztályharc folyamán őket ért üldöztetések miatt. Ezt követően indult meg a kivégzett, munkatáborokba deportált volt párttagok rehabilitációja. De csak a volt párttagok ártatlanságát ismerték el, a pártonkívüliek sok millióit, akiket a különböző tisztogatási hullámok idején börtönöztek be, küldtek a biztos pusztulásba, ekkor még hangos szóval nem sirathatta el a szovjet nép. 1961 őszén zajlott le Moszkvában a XXII pártkongresszus, és ezzel beköszöntött a hruscsovi enyhülés időszaka, amikor a főtitkár az egész szovjet néptől bocsánatot kért. És ekkor nyílt meg az alkalom arra, hogy rehabilitálják a pártonkívüli áldozatokat is. Ennek tudatában mi magyarok is újra ostromolni kezdtük a Kreml kapuit a rehabilitációnk érdekében. Hiszen akkor mi már jól tudtuk, hogy Magyarország igazi fővárosa Moszkva, sorsunk Moszkvától függ, hiszen a magyar vazallusok csak egy moszkvai rábólintás után változtathatnak helyzetünkön, jogi megítélésünkön. Végre valóban megtört a jég, és a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma felülvizsgálta a magyar kérelmezők ügyeit is. Egyre-másra érkeztek a rehabilitációs igazolások, miszerint vádiratainkat felülvizsgálták, az ítéletet bűncselekmény hiányában visszavonták, ügyünket megszüntették és az adott ügyben rehabilitálva lettünk. Ezt követően, az állítólag független magyar állam, a Magyar Népköztársaság polgárai esetében Budapesten kizárólag csak abban az esetben törölték a priuszunkat, ha megjött a szovjet igazolás ártatlanságunk elismeréséről, állampolgári jogaink helyreállításáról. ( Nem csoda, ha még a hatvanas években is volt olyan szovjet állampolgár, aki azt hitte, hogy Magyarország éppen olyan társult köztársaság mint a balti államok, mert hiszen oda is csak megbízható elvtársak kaphattak belső útlevelet.) Azonban nehogy valaki azt gondolja, hogy a szovjet rehabilitáció minden ajtót megnyitott előttünk, volt szovjet rabok előtt. A magyar hatóságok egészen 1989-ig rajtunk tartották a szemüket, és a titkos megfigyelés sem szünetelt a hatvanas évek után. Hadd álljon itt egy kis beszélgetés annak illusztrálására, hogy a magyar elvtársak szemében mennyit ért a mi moszkvai rehabilitálásunk: - Valamit azért csak csinált maga 1944-ben, különben nem ítélték volna el a szovjet elvtársak! - De hát itt az igazolás, hogy bűncselekmény hiányában rehabilitáltak! - Na ja, ennyi év után már futni hagyták. A szovjet elvtársak nagyvonalúak, nem bonyolítják a dolgokat, inkább futni hagyták, megkegyelmeztek... (Azt hiszem felesleges lett volna magyarázkodnom, hogy a megkegyelmezésre vonatkozik az amnesztia fogalma, a rehabilitáció más jogi értelmezést takar. ) Akkor álljon itt egy ugyancsak valóban elhangzott beszélgetés, hogy maguk a szovjet emberek hogyan értékelték a szovjet igazságszolgáltatás lényegét. A posztoló őr unalmában megszólítja a közelében dolgozó rabot: - Bátyuska, magát hány évre ítélték el? - Huszonöt évre... - Mit követett el? - Hát, semmit... - Hazudik! Semmiért csak tíz évet adnak! Említésre méltó jelenség a moszkvai bírói és ügyészi szervek részéről követett állásfoglalás a rehabilitációs kérelmek elbírálását illetően: Akármilyen súlyos volt is az ártatlan magyarokkal szemben a háború után hozott ítélet (még a kivégzettek esetében is!), az annakidején a hamis vádiratban felsorakoztatott hajmeresztő bűnök listája, az esetek kilencvenkilenc százalékában az utólagos szovjet felülvizsgálat eredményeképpen rehabilitálták a volt elítéltet, éltében vagy holtában. Ezzel elismerték a koholt vádak tarthatatlanságát. Azonban ha valakit vagy valakiket azért ítéltek el azokban a szörnyű időszakokban, mert a kegyetlen szovjet megszállás során az öldöklő, nőket megbecstelenítő, mindent esztelenül elpusztító, részeg szovjet katonákat a védekező férfiak megsebesítették vagy megölték, - erre mind a mai napig nincs bűnbocsánat. Ez a máig ható állásfoglalás azt az önérzetes meggyőződést sugallja: a szovjet hadsereg egyenruháját viselő katona ilyen becstelenséget nem követett el. A szovjet hadsereg becsületén esett sérelem azt feltételezni, hogy a lakosság valóban jogos önvédelemből, a családja védelmében szegült volna szembe a garázdálkodó, erőszakoskodó megszállókkal. Az ilyen volt elítélteket, - még ha 1955 után a túlélőket haza is engedték, - ma sem hajlandók az Oroszországi Föderáció bírái, ügyészei jogilag felmenteni, ártatlanságukat elismerni. Mint az előadásom elején említettem, elítélésünk során még nem tudtunk oroszul, és tolmácsaink sem voltak a helyzet magaslatán. A lengyel vagy ruszin tolmácsok jószerivel sem oroszul, sem magyarul nem értettek igazán. Így aztán az a különös helyzet áll fenn, hogy mind a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy mi volt abban a vizsgálati jegyzőkönyvben, amit aláírattak velünk, mi volt a vád, és hogy szólt az ítélet, amivel a súlyos éveket ránk kirótták. Lehetőség nyílt, hogy a Történeti Hivatalon keresztül kérjünk betekintést a velünk kapcsolatban keletkezett iratokba. És mivel 1958-ban átadták a lényegesebb irataink másolatát a moszkvai elvtársak a magyar elvtársaiknak, logikus lenne, hogy most akkor - már orosz tudással felvértezve - az orosz nyelvű iratainkba betekintve megtudjuk, a vádirat szerint mit követtünk el - vagy valójában mit nem követtünk el ifjú korunkban a nagy Szovjetunióval szemben? Az állítólagos rendszerváltás után közel egy évtizeddel, még e hajlott korban sem sikerül kielégíteni kíváncsiságomat. Közölték hivatalosan, hogy ilyen irat nincsen. Pedig igenis van, valahol Magyarországon, még mindig hét pecsét alatt. Hisz mindent tudtak rólunk a belügyminisztériumban az illetékesek. Megnézhettem, sőt másolatot is kaphattam arról az önéletrajzról, amit 1953 november végén Sóstófürdőn írtam, a feltett 35 kérdésre. Aztán megkaptam egy törzslapot, amin az ítélet tényét felvezették, és sok-sok dátumbélyegző ráütése jelzi, hogy mikor ellenőrizték magaviseletemet. (Az utolsó bélyegzés 1987-ben került a törzslapra.) Hogy kik, és milyen jelentést írtak, vagy kik voltak a munkahelyi informátorok, ilyesmiről szó sincs. Hát ez nem is érdekel, de hiába is érdekelne, azokat a zúzda és a gyehenna tüze bizonyára az elmúlt években megemésztette. Rendkívül jellemző a volt magyar GULAG rabokkal kapcsolatos pártos állásfoglalás. Ugye, akik 1956-ban parancsot adtak sortűzre a védtelen tüntetőkre, bűnösök voltak, de egyes alkotmányjogászok szerint elévült ez a bűncselekmény, és jogilag még megrovásban sem részesíthetők. Mi - volt GULAG rabok, - megkaptuk a hivatalos rehabilitációt, ország-világ tudhatja, hogy 16-18 évesen, mint egyszerű leventék - tényleg a háború vétlen áldozatai voltunk, de azért sokan ma is a szemünkbe mondják, hogy fasiszták voltunk. Nekem is többen célzást tettek erre. Azért, mert úgy érzem, - mint túlélőnek kötelességem azok nevében szólni, akik már nem szólhatnak, kötelességem nemzedékem igazát szóban és írásban megvallani, - azért én fasiszta vagyok? Sokat szenvedett nemzedékemet nem illeti meg az ártatlanság vélelme, még a hivatalos rehabilitáció és a történelmi tények ismeretében sem? Nagyon különös észjárás azok részéről, akik a proletárdiktatúra nevében annyi törvénytelenséget elkövettek és semmi megbánást nem tanúsítanak, sem bocsánatot nem kFennen hirdették a szocializmus építésének hajnalán: munkásököl vasököl, oda üt, ahová köll! Hát odaütöttek, ahová nem kellett volna, és ezt még ma sem szégyellik, hanem az össznépi feledékenységre építve letagadják a múltat, de visszasírják a Rákosi-Kádár korszakot, - a börtönök rendjét, a temetők csendjét! És még mindig vannak, akik a parlamenti választások alkalmával az urnákhoz járulva eme rendpártiakra adják le szavazatukat!... Nagykanizsa, 2002. július 7-én. Rózsás János volt SCS 43-as Gulag-rab