- Több ezer rabtársának sorsát dokumentálta eddig, s naponta levelekkel bombázza a moszkvai hatóságokat, egykori periratokat kérve. - Mi hajtja önt? - Amikor 1944 őszén Szálasi hatalomra került, a leventéket mozgósították katonai szolgálatra. Egy részüket kivitték Németországba kiképzésre, másokat itthon képeztek ki, vagy vitték egyenesen a frontra, attól függően, hogy a hadi helyzet miként alakult. Engem 1944 decemberében háromhetes kiképzés után vetettek be Marcalinál. - Mivel fegyverezték fel a srácokat? - Hogy felfegyvereztek bennünket, az túlzás. A saját civil ruhánkban mentünk, kaptunk egy első világháborús Mauser puskát tíz tölténnyel és egy-egy Panzerfaustot, vagyis páncélöklöt. Ez utóbbival jószerével akkor találkoztunk először, amikor a kezünkbe nyomták. Az lett volna a feladatunk, hogy feltartóztassuk az előretörő szovjet páncélosokat. Valójában a vágóhídra küldtek bennünket. Aztán az egészből nem lett semmi. Átkeltünk a fronton, majd egyetlen puskalövés nélkül fogságba estünk. Az elkövetkező kilenc évben a szüleim nem tudták, hogy élek, és én sem tudtam róluk semmit. - Felemelt kézzel fogadták az oroszokat? - Nem gyávák voltunk, hanem gyerekek. Ötven év távlatából talán mosolyogni is lehetne a fogságba esésünk körülményein. Kettészakadt a csapatunk. Botcsinálta parancsnokaink, akik sebtében előléptetett idősebb fiúk voltak, a német rádióssal együtt elszakadtak tőlünk. Ránk esteledett, ötvennyolcan magunkra maradtunk az erdőben. Mint utóbb megtudtuk, ők szegények össze is csaptak a szovjetekkel, alig élték túl néhányan. Mi, akik parancsnok nélkül maradtunk, már annyira elcsigázottak és éhesek voltunk, hogy nem gondolkodtunk sokat, úgy határoztunk, lefekszünk aludni, és majd reggel eldöntjük, hova menjünk. Hajnalban aztán három szovjet katona, akik éppen nyulásztak az erdőben, ránk bukkantak. Voltak köztünk délvidéki fiúk, akik tudtak szerbül, és ők el tudták magyarázni az oroszoknak, hogy se testünk, se lelkünk nem kíván harcolni, minket csak kivezényeltek a németek. Az orosz katonák jót mulattak rajtunk, kedélyesen bekísértek a parancsnokságra. Ott már korántsem volt szívélyes a fogadtatás. Elvették a fegyvereinket, letartóztattak, még aznap bíróság elé állítottak és elítéltek bennünket. - Nem hadifogolyként kezelték a társaságot? - Nem. Fasisztaként pár perces bírósági tárgyalásból egy szót sem értettünk. Aláírattak velünk egy tizenhat oldalas jegyzőkönyvet, máig nem tudom, mi volt benne. Egy öreg rutén asszony volt a tolmácsunk, aki se magyarul, se oroszul nem tudott egy szót sem. A tolmácsolás annyi volt, hogy tíz ujjával mutatta, hány évet kaptunk. De volt, akit vittek is mindjárt kivégezni. A forma kedvéért persze megkérdezték, fogadunk-e ügyvédet? - Arról nem tájékoztatták önöket, hogy miért háborús bűnösöknek és nem hadifogolynak tekintették a leventéket? - Kézen közön valahogy kiderült. Az oroszok úgy gondolták, hogy mivel Magyarországon a 2l éves kor a katonai behívó alsó határa, akik ez alattiak, azok önként vonultak be. Következésképp elkötelezett nemzetiszocialisták, a szovjet hadsereg mindenre elszánt ellenségei. Nem voltak tisztában vele, mi is az a leventemozgalom. Azt hitték, a Hitlerjugend magyar megfelelője. - A folytatás? - Marhavagonokba raktak, elítélt szovjet katonákkal vegyesen. Ők dezertőrök, függelmi vétséget elkövetők, tolvajok, mindenféle martalócok voltak. Az odesszai börtönben aztán már magyar szót alig lehetett hallani. A Szovjetuniót minden nemzetisége képviselte, illetve azokról a területekről voltak foglyok, amelyeket 1945 elején már elfoglaltak. Később, már a lágerben találkoztunk rengeteg volt német és japán katonával is. És ami nagyon érdekes, igen jelentős számban egykori orosz fehér emigránsokkal, akik a bolsevikok elől menekültek nyugatra, de szerencsétlenségükre nem eléggé messze. Ezekrő1 az emberekről a szovjet hírszerzés pontos adatokkal rendelkezett. Tudták bécsi, prágai vagy drezdai lakáscímüket, onnan hurcolták őket vissza. - Amikor megérkezett a rabszerelvény Odesszába 1945 elején, milyen kép fogadta? - Romokban hevert a város, nem volt pályaudvar, a törmeléket épp csak a sínekről takarították el. Hat hét karantén után kikerültem a nyikolajevi lágerbe, ami száz kilométerre volt Odesszától. Ott egy németek által porig bombázott hajógyár romjainak eltakarításán dolgoztunk. Ősszel átszállítottak bennünket a Dnyeper torkolatához egy másik táborba, a helyünket hadifoglyok foglalták el. Egy évre rá pedig Észak-Urálba vittek át, ahol két és fél évet töltöttem el, papírfa-kitermeléssel. A társaimat szétszórták, senkiről nem tudtam semmit. - Mitől függött, hogy kit hová visznek? - Főleg egészségügyi állapot szerint sorolták be az embereket, kit bányába, kit útépítésre, kit építkezésre, kit pedig mezőgazdasági lágerbe. De attól is függött. hogy a népgazdaságnak éppen milyen rabszolgamunkára volt szüksége. A Gulág, a lágerek főhatósága egy munkaügyi minisztérium volt, amely tíz-tizenöt millió rab felett diszponált. - Életkörülmények? - Változóak. Az Urálban olyan embertelen állapotok voltak, hogy pillanatuk alatt lerobbant még a legjobb fizikumú fogoly is. Egy idő után már engem is csak téglagyárban tudtak dolgoztatni, amikor pedig már a halál küszöbén voltam, átvittek egy feljavítólágerbe, ahol valamivel többet adtak enni. Nagy volt a halandóság. Ősszel még ezerkétszázan voltunk, márciusban pedig, amikor elvittek onnan engem, már csak ötszáz volt életben. A többiből farkaseledel lett. ...? - Nincs jobb szó rá. Mivel a fagyott földbe nem lehetett sírgödröt ásni, hát a holtakat csak hóval takarták be közel a táborhoz, mondván, majd tavasszal elföldelik őket. A farkasok azonban nem vártak tavaszig. Ott már nem számított, ki milyen nemzetiségű, és miért van ott. Engem például ukránnak néztek, mert ukrán akcentusban tanultam meg az oroszt az Odessza környéki időszakban. 1949-hen levittek Kazahsztánba. Ennek az volt az előzménye, hogy akkoriban több lázadás volt a sarkköri táborokban, és a legveszedelmesebbnek tartott politikai elítélteket, mint amilyen én is voltam, leszállították délre. A legsúlyosabb az 1,6,8, és a 9. számú bűn volt. Én kilences voltam. - A gyilkosság hányas? - A gyilkosság és általában a köztörvényes bűncselekmények enyhébb bűnnek számítottak, de másként is számozták őket. Amíg Sztálin élt, politikai elítélt amnesztiát nem kapott, szemben a köztörvényesekkel, akik minden adandó alkalommal amnesztiában részesültek. A politikai ítéletek kategóriái a következők voltak: 1. a hazaárulás, 1/b hazaárulás a szovjet rendszer gyöngítésével - ez utóbbit kapták azok a szovjet katonák, akik német hadifogságba kerültek, ezzel gyengítve a Vörös Hadsereget. A 2. fegyveres felkelés, a 3. az ellenség támogatása, a 4. a nemzetközi burzsoázia támogatása, ezt rendszerint papok kapták. Az 5. a Szovjetunió megtámadásának elősegítése. Ez ritka volt, viszont a 6-ost, a kémkedést boldog-boldogtalan megkapta, akire már nem tudtak mit mondani, az imperialista kém volt. A magyaroknak is főként ezt jutott. A 7. gazdasági kártétel, nemigen adták, a 8. terrorcselekmény, a 9-es diverzió, 10-es szovjetellenes propaganda, 11-es csoportos agitáció, a 12-es pedig - mint az egyik legsúlyosabb bűn - a politikai bűnös feljelentésének elmulasztása. - A legnagyobb bűn, ha nem lesz valaki spion? - Rosszabb. Tudomásom van arról, hogy például magyar lányok kaptak ilyet, mert nem jelentették fel a bátyjukat, aki a Vörös Hadsereg bevonulásakor verekedés során megölt egy orosz katonát, aki a húgát megerőszakolta. A fiút kivégezték, a lányokat tíz év kényszermunkára ítélték. A 13-as a cári rendszer kiszolgálása volt, a mi időnkben már nem adták, ellenben a 14-est, a gazdasági ellenforradalmi cselekményt gyakran, főleg munkamegtagadó hadifoglyokra hívták. Ha pedig a felsorolt bűncselekmények valamelyikéhez hozzátették a 19-es alpontot, akkor az azt jelentette, hogy nem bevégzett bűncselekményről van szó, hanem a szándékáról vagy esetleges előkészületről. Ezt úgy értelmezték a vád előkészítői, hogy képzettsége, származása, beosztása alapján "elkövethette volna, ha akarta volna". Szóval ha nem is állt szándékában elkövetni, személye potenciális veszélyforrás a kommunizmusra. A szovjet jog csúcsa. A politikai ítéletek általában tíz évnél kezdődtek, és a kivégzésig terjedtek. - Kazahsztánban jobb volt, mint északon? - Eleinte nem. Sztálin kitalálta, hogy a puszta közepén kell egy várost felépíteni, mert ott jelentős szénlelőhelyre bukkantak. Engem ezerkétszáz rabtársammal együtt sátortáborban helyeztek el, mi voltunk az elsők a pusztán. Négy év múlva, amikor szabadultam, a városnak már 15 ezer lakosa volt. - Milyen volt egy lágerlakó napja, ha előírásosan viselkedett? - Általános szabály szerint napi tizenkét óra munka volt, mínusz 42 Celsius-fokig volt köteles az elítélt a normát teljesíteni. Kaptunk napjában 65 deka fekete kenyeret és egy csajka káposzta-, kukorica-, illetve uborkalevest, nem volt nagy különbség. Ezek épphogy elszíneződött, zsiradék nélküli sós folyadékok voltak, sűrűje nélkül. Elméletben volt ugyan ételnormánk, hogy egy rabnak 4,5 deka hús vagy 12 deka hal jár, de hát ebből semmi sem jutott el hozzánk, annyi kézen ment keresztül. Odakinn is éheztek az emberek. A nacsalnyik, a táborparancsnok 1945-ben egy alkalommal azt mondta, hogy sok civil cserélne velünk, mert mi legalább megkapjuk a napi kenyéradagunkat, míg odakinn, a városban hetek, hónapok telnek el kenyérszállítmány nélkül. Így talán érthető, hogy lopott mindenki, amit csak bírt. - Mit viseltek? - Az első időben a saját ruhánkban voltunk, az szakadt le rólunk. Még Ukrajnában kaptam ruhát, mégpedig halott frontkatonákról leszedett holmikat. Még ott volt rajtuk a golyó ütötte lyuk, a vérfolt, a perzselődés. Ősszel kaptunk először fehérneműt, akkorra már mindenünk kilógott a szakadt ruhából, megvarrni nemigen lehetett, a tű tilos volt. Szerintem nem azért éheztünk és fáztunk, mert ők azt akarták, hanem egyszerűen mert nem volt miből adniuk. - Szegények... - Mindezt kiegészítette az állandó gorombaság, az, hogy hajszoltak bennünket a munkafelügyelők, hogy állandó testi-lelki megpróbáltatásnak, megalázásnak tettek ki minket. - Tisztálkodni tudtak? - Különböztek a körülmények, kilenc év alatt tizenhat táborban voltam. Eleinte, Nyikolajevben nem volt sem mosás, sem mosakodás. Főzni lajtos kocsival hoztak vizet. Esetleg valamelyik munkahelyen megengedték, hogy egy csapnál az arcunkra loccsantsunk egy-két maréknyi vizet. Ahogy múltak az évek, és távolodtunk a háborútól, úgy javultak a körülmények: hol hetenként, hol háromhetenként volt fürdetés. A legvégén, 1953-ban már hetenként volt fehérnemű csere. Az első években viszont, amikor annyira le voltunk romolva, hogy a lét és a nemlét határán tengődtünk, szinte állatként, nem zavart bennünket a tisztálkodás hiánya. Volt úgy, hogy bottal kellett bennünket fürdőbe hajtani, hiszen levetkőzni, felöltözni is külön fáradságot jelentett. Legszívesebben elnyúltunk volna a priccsen, csak hagyjanak bennünket békén. Az volt a mondás, hogy mi nem is élünk, csak létezünk. - Volt valamiféle rangsor a rabok között? - A köztörvényesek voltak az urak. Szociálisan közel állónak számítottak, ezért a kiváltságos helyeket mindig ők kapták a parancsnokságtól, sőt a politikai elítéltek fegyelmezését is rájuk bízták. Nem voltak hajlandók dolgozni, ellenben elvették az ételünket, a jobb ruhadarabokat, mert nekik ehhez is jogot biztosítottak a smasszerek. A belhonos elítéltek néha kaptak csomagot, de annak javát is elvették tőlük a köztörvényesek. Persze minket, külföldieket, akik nem írhattunk, és nem kaphattunk sem levelet, sem csomagot. ez nem érintett - Volt a lágerben olyasforma szellemi élet, költészet, nagy beszélgetések, mint amit Tollas Tiborék műveltek a váci börtönben? - Nem nagyon, ez más volt. Elszigeteltek bennünket egymástól. Négy évig voltam Kazahsztánban, de hogy a szomszéd barakkban hány magyar volt, sosem tudtam meg. Ha valakivel találkozni akartam, szökni kellett. A besúgók miatt csak felszínes dolgokról lehetett társalogni, például hogy odahaza hogyan csinálják a töltött káposztát. Azt megkérdezni a lágerben, hogy te mi voltál civilben, vagy miért kaptál tizenöt évet, ugyanolyan udvariatlanságnak számított, mint egy hölgyet arról faggatni, hogy hány éves. Őszinteségnek, baráti hangnak nyoma sem volt, mindenki tartott mindenkitől. Egy börtönlázadást követően valamelyest javult a helyzetünk. Ez 1952-ben volt. Ez volt az első év nyolc év után, amikor már nem éheztünk. Sőt minimális fizetést is kaptunk, tudtunk belőle kenyeret venni. Még újságot is olvashattunk. Eleinte persze csak felolvasták belőle, amit a cenzor bekeretezett. Ha lopva bele akart valaki olvasni, azt szájon vágták, pedig ugyan miféle dolgok voltak egy korabeli szovjet lapban. Később aztán kitették a Pravdát a vitrinbe, így tanultam meg olvasni oroszul, végül pedig még kikölcsönözhettük is, de a cikkekről nem volt szabad beszélni. - Ki ellenőrizte, hogy megvitatják-e? - A besúgók azonnal jelentették. Akkorra már elválasztottak bennünket a köztörvényesektől, ami nagy megkönnyebbülés volt, ugyanakkor szigorúbbá tették a fegyelmezést, börtönlágerré minősítették át a táborunkat. Minden apróságért zárkába küldték az embert, ami azt jelentette, hogy 3-4 Celsius fokban, öt napon át kellett táncolnia a fogdásnak, hogy túlélje. - Hogy lett ebből börtönlázadás? - Az ukránokat, a csecseneket és az észteket mint a legveszélyesebbeket különválasztották a többiektől, övék volt a 2. számú láger, a miénk az 1-es. A börtönőrök egyre több besúgót szerveztek be különféle zsarolással, kisebb előnyök biztosításával. 1951-re már olyan fojtogató volt a levegő, annyi volt a spicli, hogy lassanként nem mert az ember senkihez sem szólni, hátha besúgó. Mindenki gyanús lett, elviselhetetlen az ilyen légkör. Akkoriban hoztak oda olyan ukrán szabadságharcosokat, akik 1944-52 között partizánharcot vívtak eleinte a németekkel, később a szovjetekkel. Ezek igazi fenegyerekek voltak, az erdőből egyenesen hozzánk kerültek. Friss levegőt hoztak a táborba, hiszen mi, akik már negyvennégy óta raboskodtunk, kilúgozott emberek voltunk, kiveszett belőlünk mindenféle erő és dac. Bennük megvolt. Elhatározták, hogy véget vetnek a spicli uralomnak. Sajátos módot választottak. Felállítottak maguk között egy bíróságot, ügyészséget, nyomozókat, sőt még kivégzőosztagot is. Senki nem tudta, személy szerint kikből állnak ezek a testületek. Úgy működött, akár a civil életben. Ha beigazolódott a gyanú; akkor kimondták a halálos ítéletet, amit vagy a kivégzőosztag hajtott végre, vagy felszólítottak egy másik spicli-gyanús személyt, hogy ölje meg a halálra ítélt besúgót, ellenkező esetben ő is meghal. Ha viszont végrehajtja felmentik a vád alól. - Hogyan hajtotta végre? - Ki hogy tudta. Nem volt mese, farkastörvények uralkodtak, vagy ő, vagy én. Legtöbbször beverte a fejét kalapáccsal vagy fejszével a munkahelyen, illetve megkéselte, elvágta a torkát. - De hogyan nyomozták ki, hogy ki a spicli? - Elég nagy valószínűséggel lehetett tudni. Általában gyanúba keveredett az, akit láttak bemenni a parancsnoki épületbe. Továbbá akinek gyanúsan jó helye volt, aki előnyöket élvezett. Gyakran a konyhások, a ruharaktárosok közül kerültek ki a besúgók. Egy ilyen zárt közösségben nehéz titkot tartani. - A gyilkosságoknak mi lett a következménye? - Eleinte elkönyvelték üzemi balesetnek. Hónapokon át folyt a dolog 1951 őszén, mire a lágerparancsnokság is nyomozni kezdett. A gyanús ukránokat a szigorítottba csukták. Ugyanakkor azok a spiclik, akik érezték, hogy szorul a nyakuk körül a hurok, kérték a lágerparancsnokot, hogy engedje be őket a kőbörtönbe mint menhelyre. Rövidesen híre ment, hogy a bekerült spiclik odabent bosszúból kínozzák az ukránokat. A láger feldühödött lakossága erre megrohamozta a kőbörtönt, így indult a börtönlázadás. A kerítést szétszedték, az őröket megverték, de a börtönbe nem jutottunk be, túl erős volt a kapuja. Erre jött a katonaság, lőttek a levegőbe, a fejek fölé. Sajnos volt olyan peches ember, akit egy a barakk irányába eltévedt golyó ölt meg az emeletes ágy tetején. Utána éhségsztrájk volt négy napig. Valószínűleg belátták, hogy elvetették a sulykot, így aztán központi utasításra a helyzetünk lassanként javulni kezdett. Mérséklődött a szigorúság, a végén még röplabdapályát is építettek, meg gramofont hoztak. - Ezek szerint nem torolták meg a lázadást? - Sosem derült ki, kik voltak a hangadók, és az ukránok közül kik csinálták a tisztogatást. Viszont röviddel a lázadás után összeszedték az összes fiatal ukránt, és elvitték az egész társaságot rézbányába dolgozni. - Mit érzett, amikor kilenc év után megtudta, hogy hazaengedik? - Fokozatosan sejtettük meg. Miután 1953 márciusában meghalt Sztálin, a köztörvényesek ismét amnesztiában részesültek. Júniusban kezdték összeszedni a külföldieket, huszonheten voltunk abban a táborban magyarok. Közölték velünk, hogy elvisznek innen, de nem mondták meg, hogy szabadulunk. A lágerparancsnokunk, aki szerette a magyarokat, mert nagyon jól dolgoztak, elintézte, hogy személyvonaton utazhassunk Lembergbe, a gyülekezőhelyre. Csak Lembergben közölték velünk, hogy pár héten belül hazamehetünk. Ebből a pár hétből aztán újabb öt és fél hónap lett, mert Rákosi elvtárs nem akart bennünket hazaengedni. A dokumentumok szerint azt mondta a szovjet elvtársainak, hogy ha a magunkfajta fasisztákat hazaengedné, akkor nem tudná szavatolni a szocializmust Magyarországon. Végül aztán mégis vissza kellett fogadnia bennünket, miután a románok, a németek és mások már rég hazakerültek. A hazatérés nagyon szomorú volt. Egy szovjet őrnagy kísért el bennünket Csapig, már semmi fegyveres kíséret nem volt. Amikor lépésben döcögött át velünk a hídon a vonat, s hallottuk, hogy Záhonyban éppen delet harangoznak, mi zokogva énekeltük a Himnuszt. Átérve a hídon, pufajkás, kutyás fegyveresek vették körbe a vonatot. Magyarul beszéltek, de úgy néztek ki, mint az oroszok. Fogalmunk sem volt róla, hogy kik ezek, de egyáltalán nem ilyen fogadtatásra számítottunk. A lehető leggorombább hangon üvöltöztek velünk, "takarodjatok lefelé, rohadt fasiszták", miközben kutyák acsarogtak ránk. Abból, amiről éveken át álmodtunk, hogy majd leszállva a vonatról megcsókoljuk az anyaföldet, persze nem lett semmi. A hangnem ugyanaz volt, mint a lágerben, csak magyarul. Az egész abban különbözött, hogy ezúttal hármas sorba kellett rendeződni, Oroszországban pedig az ötös sor volt a szokás. Fegyveresek kíséretében, kutyacsaholás közepette kísértek bennünket egy nyíregyházi üdülőbe, ahol életrajzot kellett írnunk. Elkészültünk rá, hogy idehaza folytatjuk a rabéletet. Alig hittük el, hogy öt nap múlva szabadok leszünk. Volt, akit kiemeltek közülünk, és börtönbe vittek. Azt hiszem, ők egykori politikusok vagy magas rangú katonatisztek lehettek. A kanizsai állomás mellett laktunk, az ablakból már láttam a házunkat, de fogalmam sem volt, hogy mi fogad odahaza. Elmondhatatlan az a pillanat, amikor kilenc év után viszontláttam a szüleimet. Akkor tudtam meg, hogy édesapám is kint volt egy lágerben hadifogolyként, fél évig, 1945 szeptemberéig. - Sikerült elhelyezkedni? - Nagy nehezen. Felvettek könyvelőnek. 1956-ban forradalmi bizottsági tag voltam, kész csoda, hogy ennek ellenére nem tártóztattak le újra. Azt azért tudtam, hogy odafigyelnek rám. - Önt mint a "magyar Szolzsenyicin" szokták emlegetni. valóban együtt raboskodtak? - Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és máig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével. Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később, nem tudom hogyan, de valahogy kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin. Tudnék mesélni, de nem akarok... - Még mindig tart a KGB-től vagy a magyar elvtársaiktól? - A KGB nem szűnt meg. - Azonban úgy látszik, a KGB-sek meg magyar partnereik inkább a maffiaügyeikkel vannak elfoglalva, nem a letűnt rezsim szennyesének mosogatásával. - Egyelőre jobb nem bolygatni! A szocializmus nem lefutott dolog, nagyon jelentős erők akarják visszaállítani a birodalmat. A pánszlávizmus és a birodalmi nosztalgia mélyen él Oroszországban. - Ön most a Gulág-lexikonon dolgozik, hírek szerint jövőre jelenik meg a Püskinél. Mi ez? - 1989-ben kezdtem el gyűjteni a dokumentumokat a Gulág magyar rabjairól, és akkor elhatároztam, hogy a bajtársaim anyagából, irataiból, vallomásaiból összeállítok egy lexikont annak a bizonyítására, hogy mi nem voltunk nácik, nem voltunk háborús bűnösök. Többen mondták, hogy ugyan miért erőlködöm, hiszen ha a KGB megnyitja a levéltárait, úgyis kiderül minden. Igen ám, csakhogy szerintem ha megnyílnak a levéltárok, az iratokból az derül ki, hogy mi ádáz fasiszták voltunk. És ha ez ötven év múlva lesz, akkor már védekezni sem tudunk. Úgyhogy most, amíg élünk, és az irataink is megvannak, addig kell utánajárni és dokumentálni, hogy valójában mi volt a történetünk. Ha ezt most nem csinálom, akkor ötven év múlva azt mondják majd a szocialista történészek, hogy a szovjet igazságszolgáltatás sok ezer gonosz fasisztától mentette meg Magyarországot, elősegítve a békés alkotómunkát. Tényekkel kell igazolni: ők a nemzet gerincét törték meg, a színe-virágát, az ifjúságát hurcolták el rabszolgának. Eddig négyezer ember pontos történetét sikerült rögzíteni, gyakran a moszkvai Legfelső Bíróságtól vagy legfőbb ügyészségtől kikért dokumentumok alapján, és ezek is ezt támasztják alá. Sok száz eset utáni tapasztalatom, hogy az elküldött vádirat mellé automatikusan kiállítanak egy rehabilitációról szóló okmányt is. Ezek szerint már ők is belátták, hogy a vádak kivétel nélkül hamisak voltak. Kivételt képez, akinek a vádiratában az szerepel, hogy orosz katonát ölt meg civilként, őket a mai napig nem hajlandók rehabilitálni. Pedig tudjuk, hogy az efféle gyilkosságoknak mik az előzményei: nemi erőszak, fosztogatás, vagy maga az áldozat gyilkolt először. A szovjet katona kezéhez bármilyen ocsmányság tapad is, akkor is hős, védik az egyenruha becsületét. Ragaszkodnak a hős népfelszabadító hadsereg álságos mítoszához. Nekem az a feladatom, hogy tényekkel romboljam a szovjet rendszer mítoszát. ***