Gulag-naplók kálváriája 1944. december 22-én mint frontszolgálatra mozgósított levente a marcali fronton estem szovjet hadifogságba. A szovjet katonai elhárítás leventetársaimmal együtt letartóztatott, majd hosszas és gyötrelmes, megalázó vizsgálati fogság után a 3. Ukrán Front katonai törvényszéke a Kiskőrös melletti Páhi községben 10 évi, javító munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélt. Az elítélés körülményei, majd a vagonutazás Ogyesszába, a köztörvényes bűnözők közötti hányattatás a túlzsúfolt börtöncellákban és a nyikolajevi kényszermunkatábor nyomorúságos viszonyai mélyen megdöbbentettek és iszonyatot keltettek. Mivel orosz rabtársaink azzal biztattak minket, hogy a háború után minden bizonnyal elengedik a külföldi állampolgárokat, - azt gondoltam, ha e lázálomszerű időszak után hazakerülök, feltétlen megírom a fogságban töltött néhány hónap történetét, mert döbbenetes élményeket, tapasztalatokat szereztem abban a földi pokolban. Véget ért a háború, de a politikai elítéltek szabadon bocsátása szóba sem került. A lágerből csoportosan szabadultak a köztörvényesek, a tolvajok és banditák, de miránk semmi kedvezmény nem vonatkozott. Egy ukrán fiatalasszony megmondta nekem: - János, ne reménykedj kegyelemben! Sztálin életében a szovjetrendszer vélt vagy valós ellenségei nem szabadulhatnak ki a szögesdrótkerítés mögül. Ez volt a rideg valóság. Néhány javíthatatlan optimista még józan döntésben reménykedett, hiszen szabad embertől jobb és becsületesebb munkát várhat az állam. Akkor még nem tudtuk, nem láttuk át a rendszer lényegét: a bolsevista hatalom a Szovjetunió népgazdaságát a kényszermunkára ítélt milliók robotjára alapozta. Így maradtunk rabok és hányódtunk lágerről lágerre a birodalom különböző tájain. A kényszermunka és a szörnyű életkörülmények közepette szinte abban sem voltam biztos, hogy megérem a másnapot, így már nem gondoltam a hónapok, évek során egyre halmozódó tapasztalataim megörökítésére. Mégis túléltem a nélkülözéseket, a súlyos betegségeket és megértem az ötvenes éveket, amikor a tíz éves rabságom lassan, de biztosan a végéhez közeledett. Az akkor érvényben lévő sztálini rendelkezések értelmében a politikai elítéltek büntetésük letöltése után nem kerülhettek Oroszország európai területeire. Az örökös száműzetést Távol-Keleten jelölték ki, rendőri felügyelet mellett. Ez várt rám is. Tudtam, hogy Magyarországra nem térhetek vissza, de szabadulásom előtt újra felébredt bennem az a szándék, hogy a lágerekben töltött évek eseményeit megírjam, természetesen oroszul, hiszen a távoli Szibériában nem értenék anyanyelvemet. Sorsunkba kezdtem beletörődni, de megtörtént a csoda: 1953. március 5-én meghalt a diktátor, és ez sok millió ember számára szerte a hatalmas szovjet birodalomban lassú, de kedvező változások nyitánya volt. Amikor a temetés napján, március 9-én, helyi idő szerint 15 órakor a távoli Kazahsztán Ekibasztuz nevű sivatagi városában felhördültek a gyári szirénák, valami sejtelmes borzongás futott át rajtam. Éreztem, hogy alig pislákoló reménység izzik fel bennem. - Hátha? Aztán 1953. június 17-én este a láger politikai tisztje egyenkint hivatta a külföldi állampolgárokat: magyarokat, németeket, kínaiakat, japánokat, koreaiakat. Közölte, hogy hamarosan máshová szállítanak mindannyiunkat. És valóban: megkezdődött az utazás. Nem mondták, hogy szabadulunk vagy visszatérhetünk hazánkba, de sejtettük, reméltük... Hosszú várakozások, és bonyodalmak után végre 1953. december elsején este Nagykanizsán átléphettem a családi ház küszöbét. Szüleimet, testvéreimet szerencsésen viszontláthattam. Hajnalig beszélgettünk, hiszen közel egy évtizeden át semmit se tudtunk egymásról, mint idegen országnak kiszolgáltatott rab soha nem levelezhettem az otthoniakkal. Másnap bevonultam hajdani legényszobámba, és az édesapám régi irkáiból kitépett üres lapokon elkezdtem ceruzával írni lágeri élményeim vázlatát. 1954. április végére készültem el kilenc év hevenyészett feljegyzéseivel, a dátumok, nevek és főbb események rögzítésével. Közben munkába álltam, de esténként szorgalmasan róttam a sorokat. 1954. május 9-én egy, üres lapokból bekötött vastag könyvben kezdtem kidolgozni fogságom naplóját, melynek Decembertől decemberig címet adtam, utalva az 1944 és 1953 között eltelt kereken kilenc esztendőre. Aztán egy üres pénztárnapló lapjain folytattam, s 1955. november 13-án végeztem. Megszámoltam: összesen 167 magyar és 444 más nemzetiségű rabtársamat említettem meg név szerint, kisebb-nagyobb élményekkel. Másokról is írtam, akiknek a neve nem maradt meg az emlékezetemben, de sorsuk nyomott hagyott bennem. Minden dátum, földrajzi hely, a szereplő személyek nevei valósághűek, az események "regényesítése" nélkül. Erről a nagy munkáról nem tudott más, csak a szüleim, majd a feleségem, akik a naplót írás közben folyamatosan olvasták. Nagy veszedelem lett volna, ha az állambiztonsági szervek megneszelik. Úgy gondoltam, hogy ha már nagyon öreg leszek és krónikám senkinek sem árthat, akkor beadom az Országos Széchényi Könyvtárba: őrizzék meg a jövő nemzedékek számára. Talán egyszer majd felkelti a történészek érdeklődését és forrásként felhasználják kutatásaikhoz. Ám 1962 decemberében olvastam a moszkvai Ogonyok képes hetilapban, hogy a Novij Mir című folyóirat novemberi számában ismeretlen orosz szerzőtől megjelent egy kisregény, láger-élményekről. Címe: Ivan Gyenyiszovics egy napja, írója Alekszander Szolzsenyicin. Meglepődtem: hiszen ő az a barátom, akivel együtt voltunk az ekibasztuzi táborban! Hamarosan levelezni kezdtünk és olvashattam a kisregényt, amelynek eseményei abban a lágerben játszódnak, ahonnan ő 1953 februárjában szabadult én pedig júniusban. Ez a hruscsovi enyhülés korszakában arra bátorított, hogy rejtegetett naplómból irodalmi igénnyel, legalábbis olvasmányos formában feldolgozzam fél esztendőt, mégpedig rabságom legszörnyűbb korszakát. 1946/1947 fordulóján az észak-urali Dolgaja erdőírtó lágerben majdnem elpusztultam. Az életemet egy Duszja nevű kórházi nővér mentette meg, aki édesanyámmal egyidős lehetett, anyaként törődött velem. Hogy hálából megörökítsem a nevét, elképzelésemmel Szolzsenyicin is egyetértett és bíztatott a visszaemlékezés megírására. Amire azonban elkészültem, Brezsnyev főtitkár idejében újra sztálini szelek fújtak a Moszkva fennhatósága alatt álló országokban, a kiadók visszautasították kéziratomat, az naplóm mellé újra rejtekhelyre került. Múltak az évek és Szolzsenyicin üldözött lett a saját hazájában. 1969-ben kizárták a Szovjet Írószövetségből, majd 1970-ben nem vehette át a Nobel-díjat. A szovjet sajtó támadást zúdított a belső ellenzékre, köztük a közben világhírűvé vált íróra. Aztán amikor 1973-ban napvilágra került Szolzsenyicin hatalmas történelmi munkája, a Gulag szigetcsoport, kiutasították őt a Szovjetunióból. Ekkor különös fordulat állt be az én életemben is. 1974 májusában engedélyt adtak Szolzsenyicin első feleségének, Natalija Resetovszkajának, hogy egy hónapot vendégségben töltsön Nagykanizsán, családunknál. Ő volt férje életrajzán dolgozott, és tájékoztatást várt tőlem lágeri hétköznapjainkról. Resetovszkajával egy időben érkezett Budapestre a moszkvai APN Könyvkiadó két szerkesztője. Találkozóra hívtak és baráti beszélgetés közben fölajánlották: szívesen megjelentetik emlékirataimat, írjam meg oroszul, jól megtanultam a nyelvet. Lágeri élményeimből szeretnének választ kapni arra a jelenségre, hogyan jutottam el addig, s mint volt ellenség a fronton, majd elítélt rab, a gyötrelmes életkörülmények ellenére megszerettem az orosz irodalmat, kultúrát, embereket. Azzal kecsegtettek, hogy Moszkvában, az Alkotók Házában dolgozhatok, többféle pihenési, kulturálódási, kapcsolatteremtési lehetőséggel. Sürgették is az írást, mondván: az APN Kiadó könyvemre már szerződést kötött az olasz Rina Sita Kiadóval, ami anyagilag különösen előnyösnek tűnt. Mégsem akartam kötélnek állni. Felvetettem, hogy tőlem nem várhatnak valami derűs leírásokat, mert soha sem volt jó dolgom a munkatáborokban. Az, hogy nem a zöldségraktár és a konyha körül settenkedtem, hanem a könyvtárszobában igyekeztem olvasnivalóhoz jutni - már amelyik lágerben erre lehetőség volt -, az azt jelenti, hogy én egy különc ember voltam. Még a lágerben is megőriztem vonzalmamat a betű iránt. Hiszen Szolzsenyicin és baráti köre is emiatt figyelt fel rám és vett be társaságába, segített nívós olvasmányokhoz jutni, irodalmi ismereteimet bővíteni. Ugyanakkor én azokat az orosz embereket szerettem meg, akikkel együtt gyötrődtem a szögesdrótkerítés mögött, s ők esetenként jó szívvel segítettek ínségemen, elnézték gyatra eredményeimet a munkanorma teljesítésében. Közöltem az APN Kiadó munkatársaival: ha megírom is az emlékirataimat, arra csak magyarul vagyok hajlandó. Azt kérték, hogy amíg Resetovszkaja nálunk vendégeskedik, mondjam oroszul magnószalagra kilenc évem történetének vázlatát, hogy lássák, mire számíthatnak. Fogságom első öt esztendejének történetét részletekben el is mondtam, erre futotta az asszony kanizsai idejéből. A vázlatnak közösen a Gorkaja molodoszty vagyis a Keserű ifjúság címet adtuk. Az orosz nyelvben a "keserű" szónak árnyaltabb a jelentése, nem csupán íz megjelölésére szolgál, hanem a balsors jelzője is. A szerkesztők visszautaztak Moszkvába, Resetovszkaja magával vitte a magnószalagokat, valamint a Duszja nővér magyar nyelvű kész kéziratát. Nem siettem emlékirataim irodalmi feldolgozásával, noha titokban ott volt 1953 és 1955 között papírra vetett naplóm, ami megkönnyítette élményeim felelevenítését, a szövegszerkesztést, mondanivalóm csiszolását. Pedig magyar részről is szorgalmazták elkészítését, és nyersen tudomásomra hozták: az én könyvemmel óhajtják megcáfolni mindazt a szörnyűséget, amit Szolzsenyicin a Gulag szigetcsoport című - levéltárakban búvárkodó történészek titkos segítségével összeállított - tanulmányában írt. Azt szerették volna "könnyed hangvételű" emlékiratommal bizonyítani, hogy nem lehettek olyan szörnyűek a körülmények a szovjet kényszermunkatáborokban, ha egy magyar ott átlagon felüli ismeretekre tehetett szert, megszerette az orosz irodalom kiváló alkotásait és általuk az orosz nép lelkivilágát, emberi értékeit. Sehogy sem értették érveimet, mindenáron valami kedvező képet akartak velem hitelesíttetni. Elkészült a közel 1000 oldalas kézirat, és a buzgó magyar közvetítők Moszkvába továbbították. Aztán 1977 elején egyszer csak megérkezett a "lektori" vélemény: - "Dehát ez még borzasztóbb, mint amit Szolzsenyicin írt!" * Nem értettem az összehasonlítást a világhírű Nobel-díjas író és közöttem. Szolzsenyicin a Gulag szigetcsoport című, hatalmas munkájával - amelynek tényanyaga levéltári kigyűjtésében, mint említettem, történészek csoportja dolgozott a keze alá - rendkívül komoly és leleplező kritikát írt a szovjet birodalomról, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugatnak végre kinyílt a szeme a szovjet valóságra. Hogyan lehet az én egyszemélyes visszaemlékezésemet barátom világraszóló művéhez mérni? A választ az orosz fővárosban kaptam meg. A magyar Művelődésügyi Minisztérium jóvoltából és a Moszkvai Magyar Kulturális Központ pártfogásával 1993-ban Moszkvában jártam. Sajtókonferenciát szerveztek a számomra, irodalmi esten olvastak fel munkáimból, sőt a Vozvrascsenyije Szervezet rabkongresszusán az egyik előadó voltam. Az emlékirataimat mind a magyarul tudó, mind az orosz fordítás szövegét elolvasó moszkvai irodalmárok, szerkesztők nagyon kedvezően fogadták és orosz nyelvű megjelentetését tervezték. Sajnos nem került rá sor, mert éppen azon a nyáron szenvedte el a rubel a legnagyobb értékvesztését, no meg papírkiutalást sem kapott a megjelentetésre vállalkozó könyvkiadó. A moszkvai találkozók során magyarázták meg orosz irodalmár barátaim a fentebb idézett kijelentés értelmét: ez még borzasztóbb, mint amit Szolzsenyicin írt! Szolzsenyicin hatalmas műve átfogja 1918 és 1956 közötti sztálini tisztogatás hullámait: sok ezernyi kivégzettről, milliónyi letartóztatottról tudósít. Borzasztó tényekre derül fény, iszonyú számokkal. Az én leírásom azonban emberközelibb: egy kis névtelen emberke hányattatásait jeleníti meg. Egy időben sok milliónyi hasonló gyötrődik a birodalom számtalan lágerében. Ha a lágeri hétköznapok meg-megújuló szenvedéseiben elvesztem volna, még a szomszédom sem veszi észre pusztulásomat. Talán meglepő, ám az olvasóhoz érzelmileg közelebb áll a névtelen, de a hétköznapok meg-megújuló gyötrelmeiben vergődő rab kiszolgáltatott, esendő sorsa, mint az ijesztően nagy, szinte felfoghatatlan számokban kifejezett bolsevista terror tobzódása. Miért éppen az olasz kommunista kiadó, a Rina Sita adta volna ki az emlékirataimat, ha Moszkva kívánságának megfelelően megírom? Azért, hogy a nyugati olvasó előtt "Szolzsenyicin barátja" bebizonyítsa: nem volt ám olyan rossz a szovjet munkatáborokban. S ha tényleg megírom a rózsaszínű hazugságot, az a szovjet olvasók, a sztálini önkény megszenvedői előtt teljesen hiteltelen lett volna, megvetésük tárgya - a szerzőjével együtt! - magyarázták orosz irodalmár barátaim. * Mivel munkám sehogy sem felelt meg a vele szemben támasztott "elvárásoknak", a kezdeti nekibuzdulást Moszkvában bizonytalan mély csend követte. Közben ismerőseimnek, barátaimnak odaadtam elolvasni a most már hivatalos kéziratot, és mint ilyenkor lenni szokott, a mű megkezdte tőlem független sorsát. 1983 februárjában a Szabad Európa Rádió adásából értesültem, hogy kéziratom nyugaton bukkant fel. Őszinte félelem fogott el, de az eseményeket már nem befolyásolhattam. Magyar emigráns körökben kedvezően fogadták. Borbándi Gyula, az Új Látóhatár főszerkesztője terjedelmes és elismerő recenziót közölt folyóiratának 1982/3-4. számában. Majd emlékirataim könyv alakban való kiadását is vállalta. Münchenben magyar nyelven 1986-ban jelent meg az első kötet Keserű ifjúság címmel. Ezen szerettek volna változtatni, de én ragaszkodtam hozzá: így került Moszkvába, és ha a megszerkesztett változat más címet kap, esetleg azt mondhatják, hogy ez egy illegális, szovjetellenes szamizdat! A második kötet, a folytatás 1987-ben azonban mégis Éltető reménység címen került ki a müncheni nyomdából. Idehaza az "illetékes elvtársaktól" nem kaptam dicséretet a nyugati kiadás miatt, de már a gorbacsovi enyhülés időszakában némi szemrehányással megúsztam a dolgot. A nyolcvanas évek végén gyorsan változtak a körülmények, a honi tájakon is más szelek kezdtek fújdogálni. Megtörtént az, amiben korábban nem reménykedhettem volna: 1989-ben Budapesten a Szabad Tér Kiadó igazgatója, Koltay Gábor elhatározta, hogy új szerkesztésben kiadja emlékirataimat. Mivel Münchenben anyagi okokból némiképpen megrövidítve jelent meg, kértem: idehaza a teljes szövege jusson el az olvasókhoz, természetesen az indokolt, szerkesztői módosításokkal. Nem egészen így történt. Némely részek az eredeti kéziratból ugyan bekerültek az újabb változatba, de sok értékes epizód, részlet, sajnos, itt is kimaradt. Tóbiás Áron újságíró-szerkesztő gondozta a szöveget, és kívánságomra a két kötet egységesen Keserű ifjúság cím alatt látott napvilágot 1989. december elsején. Az akkori körülmények között még lehetséges volt a 40.000 ezres példányszám, és alig fél év alatt mind elfogyott a könyvesboltok polcairól. * Amikor 1993-ban - miként már említettem - majdnem megjelent a Duszja nővér című könyvem előbb oroszul, mint magyarul. De hogy mégsem, a nagykanizsai lokálpatrióták összefogtak a mielőbbi magyar kiadás érdekében. Különösen Czupi Gyula, a városi könyvtár munkatársa fáradozásának eredményeképpen szerény 1500 példányban látott napvilágot a Kanizsai Nyomda Kft kivitelezésében és méltányos árán 1995 októberében, helyi vállalatok, vállalkozók anyagi támogatásával. Ez a kötet is hónapok alatt olvasókra talált. A Duszja nővér újrakiadásának terve fel-felmerül, de, sajnos, eleddig zátonyra futott. Talán 2001 karácsonyára, bajtársi rajzokkal illusztrálva, ismét az olvasók kezébe kerülhet a nagykanizsai Canissa Kiadó gondozásában. * Időközben mind több olvasó kezdte keresni a Keserű ifjúságot maga és gyermekei számára. Püski Sándor, aki még annak idején a Münchenben megjelent köteteim lelkes terjesztője volt az Egyesült Államokban, látva a nagy érdeklődést, fontolgatta a könyv harmadik kiadását. Ezt elősegítette, hogy a kanadai Calgaryban tevékenykedő Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége - Magas István elnök pártfogásával - nagyobb összeggel járult hozzá a megjelentetéshez. Így sikerült 1999 márciusában igazán elegáns külsővel, egész vászon kötésben, lágeri témájú rajzaimmal együtt közreadni, 3000 példányban. Ám ebbe se került bele minden leírt élményem... * Az 1960-as évek elejétől kezdve volt magyar rabtársaimmal együtt Moszkvába írott folyamodványunkkal kérvényezhettük a rehabilitációs eljárást. A megküldött igazolások szerint a háborús időkben velünk szemben megfogalmazott vádiratot és ítéletet - az újbóli felülvizsgálat után - a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma visszavonta, ügyünket bűncselekmény hiányában megszüntette. Ezen igazolások szövegezéséből döbbenetes összefüggésekre derült fény a szovjet bíróságok törvénykezési módszereivel kapcsolatban. Amit mi volt rabok már elítélésünk során tudtunk: hivatalosan is elismerték, hogy a szovjet katonai bíróságok háború alatt és évekkel utána - szovjetellenes bűncselekményekért, "fasiszta háborús bűnökkel" vádolva - futószalagon ítéltek el ártatlan magyar állampolgárokat. A saját emlékirataimban megörökített sorsok, valamint a Moszkvából folyamatosan érkező, hozzám került dokumentumok ismeretében felmerült bennem, minél több magyar állampolgár (magyar, sváb, cigány, zsidó, szlovák, stb.) sorsát is indokolt lenne az utókor számára összegyűjteni. Az egyes emberi tragédiák összefoglalóját adni röviden, lexikonszerűen ABC sorrendbe szedve a neveket. Aztán az egyes ügyekben hozzáférhető dokumentumok másolataival hitelesítve összeállítani - a magyar Gulag lexikont! Az elhatározást tett követte. A kutatómunka rengeteg levelezéssel, több mint tíz éven át tartó aprólékos munkával járt. A bajtársak, valamint a kivégzett vagy meghalt sorstársak családtagjai megértették törekvésem célját. Készségesen nyilatkoztak, sőt segítettek újabb személyek, sorsok felkutatásában. E nélkül nem tudtam volna - főleg a levéltári kutatás lehetőségből kizárva - körülbelül 3950 személyről több-kevesebb információt, adatot gyűjteni, és több mint kétezer dokumentumot mellékelni a kézirathoz. Ezt a hatalmas anyagot - az akkori készültségi fokon - először 1994 júniusában adtam be az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába, biztonságos megőrzésre a későbbi korok történészei számára. 1998-ban újabb adatokkal bővítettem a nevem alatt megnyitott fond anyagát. 1999-ben is a Püski Kiadó vállalta a lexikonná szerkesztett anyag kiadását könyvben. Mivel a kéziratról, a lexikon létezéséről mind az érdekeltek, mind az érdeklődők tudomást szereztek, sokan várták annak megjelenését. Már 1999 októberében napvilágot kellett volna látnia, de ellenzői a háttérből fenyegetőztek Aztán mégis csak elhárult az akadály, és 2000 márciusának első napjaiban végre a könyvesboltba került a Gulag lexikon 2000 példánya. Ünnepélyes bemutatását Budapesten a Magyarok Házában Kövér László miniszter vállalta. Első kiadása alig két hét alatt elfogyott, hamarosan követte a második. Azóta is nagyon sok olvasói levelet kapok. Újabb sorsok bukkantak fel, illetve az eddig ismertetett személyekről lappangó adatok kerültek napvilágra, több esetben a téves vagy hézagos információkból származó megszövegezést helyesbíthettem. A Gulag lexikon remélhető újabb kiadásában még bővebb ismeret kerül az érdeklődőkhöz, és további személyek sorsát sikerül megörökíteni ebben a formában is. Korántsem csak a levéltárak mélyén lapuló hivatalos iratok őrzik a történelem - talán nem is mindig valóságnak megfelelően dokumentált - titkait... Emlékirataim és kutatómunkám révén meglehetősen ismertté vált nevem az érdeklődő olvasóközönség és a kort megszenvedett emberek, családjaik körében. S országszerte hívnak előadásokra. Különösen örülök a diákok érdeklődésének... Sajnos, a küldetéstudatból végzett, több évtizedes kitartó tevékenységem kiváltotta bizonyos körök és személyek nemtetszését, irigységét és féltékenységét. Mindez engesztelhetetlen gyűlöletet lobbantott fel velem szemben. Az írásban és szóban, nyilvánosan elhangzott rágalmakra soha nem válaszoltam. Úgy éreztem: aki kilép a maga igazával, meggyőződésével a nyilvánosság elé, annak számolni kell azzal, hogy nem mindenki ért vele egyet, sőt egyesekben ellenszenvet vált ki. De egy fejlemény már túllépett minden határt, ezért említem meg nevek és közelebbi azonosító adatok nélkül. Egy gyűlölettől elvakult személy 2000 augusztusában csalárd módon, hazug érvekkel megkörnyékezett tizennyolc volt gulágos sorstársat, azt állítva, hogy a lexikon összeállításával "megsértettem a személyiségi jogaikat". Aláírásuk megszerzésével (a háttérben meghúzódva) pert indított a Püski Kiadó és személyem ellen. Nevükben azt kezdeményezte, hogy tiltsák be a Gulag lexikon terjesztését, fejenként fizessünk százezer forint nem vagyoni kártérítést. Még az első bírósági tárgyalás előtt öt sorstárs visszalépett a keresettől, felismervén, hogy rászedték őket. Sajnos a további tizenhárom "felperes" tájékozatlanságból vagy téves meggyőződésből fenntartotta peres igényét. A Gulag kényszermunkatáborait megjárt sorstársak zöme - miután megtudta e gyalázatos per részleteit és hogy milyen erők húzódnak meg a háttérben -, határozottan követelte a "felperesek" visszalépését, a felbujtó intézkedésével. Ez 2001 júniusában végre megtörtént. A bíróság a felperesek keresetének hivatalos visszavonása után az oktalanul, jogtalanul megvádoltakkal szemben megszüntette az eljárást. Mégis szomorúan kell megállapítani, hogy a történelmi igazság feltárása bizonyos körök számára ma, a rendszerváltozást követő tizenegyedik évben sem kívánatos tevékenység. Sajnos a túlélők, a hiteles tanúk napjai gyorsan fogyatkoznak. Ezért is bűnös törekvés, hogy az ellenérdekeltek a törvényesség védelmét színlelve próbálják késleltetni a feltáró- és kutatómunkát. A háttérben meghúzódók gátló, negatív törekvések is azt bizonyítják, hogy mindaz valós és igaz, ami a szovjet bolsevizmusról a kor tanúinak vallomásából feltárul. * Természetesen folytatom, mert ezt a munkát csak abbahagyni lehetne, de befejezni soha. S ha erőm, egészségem engedi, szeretném megírni Leventesors címmel az intézmény történetét is, 1921-től egészen az 1944-1945-ös tragédiáig. Mert világossá kell tenni, hogy a trianoni békediktátum az 1920-as évek elején az akkori magyar kormányt miképpen kényszerítette minimális önvédelemre az ifjúság katonai előképzésével is. Hogyan történt az, hogy 1944 őszén, a Szálasi-féle hatalomátvétel után a fiatalkorú leventéket kalandor módon s katonai szolgálatra mozgósították, a háború poklába taszították, teljesen értelmetlenül prédának dobva oda őket? S a második világháború végén a szovjet bírósági szervek úgy ítélkeztek az ártatlan fiúk sokasága felett, mintha fasiszta ideológián nevelkedett, szovjetellenes partizánnak kiképzett csőcselék lett volna. Amit bajtársaimmal átéltem és igen kevesen éltünk túl, kortársainknak és unokáinknak legalább tanulságul szolgáljon... Rózsás János