mikor a második világháború végső szakaszában, 1944 őszén, a román átállást követően az első szovjet katona délkeleti irányból Magyarország földjére lépett, és megkezdődött az élet-halál harc a megszálló Vörös Hadsereg egységeivel, a front első vonala mögött tevékenykedő szovjet politikai és katonai elhárítás szerve, a hírhedt SZMERS megkezdte a magyar katonai és polgári személyek, nők és férfiak összefogdosását, letartóztatását. Különböző hamis vádak, rosszindulatú feljelentések, megalapozatlan gyanú és feltételezés alapján, vagy egyszerűen a lakosság megfélemlítése céljából, a hadsereg haditörvényszékei sorra elítélték áldozataikat hosszú kényszermunkára, sok esetben golyó általi halálra.

A letartóztatott személyeket kémkedéssel, terrorcselekmények végrehajtásával, diverzáns kártétellel, szovjetellenes lázítással, szervezkedéssel vádolták a szovjet katonai bíróság vizsgálati szervei. Az ártatlanul megvádolt emberek, a rosszindulatú tolmácsok gyatra nyelvtudású közreműködése miatt szinte semmit sem értettek a terhükre felrótt vádakból.
Ez azonban nem változtatott sorsukon. A gyötrelmes vizsgálati fogság után következett a tragikus bírósági színjáték: az ítélkezés csak percekig tartott, az előre elkészített döntés alapján. Sorra elítélték a vádlottakat 10-től 25 évig terjedő, kényszermunkatáborban letöltendő szabadságvesztésre és örökös száműzetésre. Akiket a bírósági forgatókönyv szerint,
elrettentés céljából golyó általi halálra ítéltek, azokat irgalmatlanul kivégezték, vagy az ítéletet követően, vagy pedig valamely szovjet börtön pincéjében. 
Az ily módon életre vagy halálra ítélt magyar állampolgárok száma 1944 és 1953 között elérte a százezret. Zömmel 1945-1946-ban hurcolták ki a rabokat a Szovjetunióba, de még a későbbi években is - csökkenő mértékben - folyamatosan állították bíróság elé, akkor már a magyar államvédelmi szervek által kezükre adott áldozataikat.

A szovjet kényszermunkatáborokban a magyarok belekerültek a belhonos rabok több milliós tömegébe, és megkezdődött a véget nem érő szenvedéseik láncolata. Szibéria nevének említése is elegendő, hogy elképzeljük, mit jelentett a napi l2 órás, erőn felüli fizikai munka, hidegben - fagyban, gyér ruházatban, silány élelmezés mellett, bányákban, vasútépítésnél, erdő irtó lágerekben, építkezéseken. A sivár és koszos lakóbarakkok deszkapriccsei sem adtak igazi pihenést az összezsúfolt, nyomorúságtól elvadult rabok között. 

A munkatáborokban nagy volt a halandóság. A kiszolgáltatott, nyelvet, szokásokat nem ismerő, az éghajlathoz hozzá nem edződött magyarok között is bőven aratott a halál. Mivel előadásom témája főként a hazatérésünk utáni esztendőkről szól, így a döbbenetes végeredményt említem ~ az elítélt magyaroknak alig négy százaléka érhette meg a szabadulás napját. A Kárpótlási Hivatal adatai szerint 1953 és 1965 között összesen 3893 személy láthatta viszont a szép Magyarországot. 

Mint említettem, a politikai paragrafussal történt elítélés maga után vonta, hogy a súlyos
esztendők letöltése után sem volt remény a hazatérésre, mert következett volna az örökös száműzetés Szibéria elhagyott vidékein. Azonban a csekély életben maradottakhoz kegyes volt a Gondviselés: 1953 március 5-én meghalt Sztálin, és utódai még abban az évben kegyelmet gyakoroltak az idegen állampolgárok egy részével szemben, majd utána 1955-ben
ugyancsak lehetővé vált egy nagyobb csoportnak a hazatérése az orosz birodalomból. Aztán a következő években sikerült szórványosan hazajutni egyes honfitársainknak, Szibéria távoli tájairól. Így jutottunk haza megközelítőleg négyezren a túlélők közül.

Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy  1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, - az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt 8-10 évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékűnkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket? A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hivattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni? Jaj volt annak, akit másodszor is hivattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk, főként családos emberek, akik még a doni katasztrófában estek fogságba, majd hamis vádak alapján elítélve kényszermunkatáborba kerültek A lágerparancsnok közölte velünk, hogy teljes jogú magyar állampolgárokként térünk haza, mivel háborús tévedés, túlkapás volt, hogy minket ártatlanul elítéltek. Szovjetunió rehabilitálta mindegyikünket, nem tekintve ki hány évre lett ítélve. Ha a kint töltött idő miatt bárkit Magyarországon valami sérelem, hátrány érne, a szovjet nagykövetség kérésünkre közbelép. Odahaza nem is kell mondani, hogy mi elítéltek voltunk. Aztán telt-múlt az idő, októberben azt mondta a lágerparancsnok: nem biztos, hogy haza tudunk adni benneteket. Rákosi elvtárs nem akar benneteket befogadni. Azt mondta, ha ilyen fasisztákat hazaküldünk, nem garantálja a szocializmus felépítését... Azonban november második felében mégis elkezdődött az előkészület a hazatérésre. Gondolhatni, milyen lelkiállapotban vártuk a napot, kétség és remény között. Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, mely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat. November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva. A Tisza akkor még ideiglenes hídján óvatosan gördült át a vonatszerelvény. Megható percek következtek. A Himnuszt énekeltük, és elhatároztuk, hogy ha bárhol leszállásra szólítanak fel minket, megcsókoljuk a drága magyar földet. Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett. A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk : - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin. Átsuhant rajtunk a baljós sejtelem: ezek a katonák börtönbe visznek minket, igazuk lesz a borúlátóknak! Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben, de ez nem vidított fel bennünket.
...Megérkeztünk valahová. A nyílt pályán leállt a vonat, és nyers parancsszavak hangzottak el, a leszállást sürgetve, sorbaállást követelve. Senkinek nem volt lelkiereje közülünk, hogy leboruljon a földre. Egyrészt ki tudja, a körénk vészjósló kordont vont katonák nem lőnek-e a rendbontóra, másrészt - mintha nem is haza érkeztünk volna... 

Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat. .Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Örök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat. Öt napig voltunk ott. Egészségügyi vizsgálat, hosszú önéletrajz, sok értelmetlen kérdéssel, majd november 30-án elkezdődött a szabadon bocsátás. Említésre méltó az az Igazolás, amivel útnak eresztettek minket. Azt írták bele mindenkinek, hogy mint "volt hadifoglyok" térünk haza. Az igazolás záradékában felhívják a hatóságok figyelmét, hogy legyenek segítségünkre az itthoni beilleszkedésben. Aztán a kezünkbe nyomtak egy napi hideg élelmet, és 30 Forintot. Azt hittük, Isten tudja milyen komoly összeg, de hamar rájöttünk, hogy ebből új életet kezdeni nem lehet. 

A családhoz való hazatérés vagy a kijelölt lakóhelyre történt megérkezés után ki-ki igyekezett valóban új életet kezdeni. Ahol volt családi háttér, összefogott a rokonság, ez könnyebben történt, kevesebb lelki sérelemmel járt az új körülményeket elfogadni. A hatóságoktól természetesen nem kaptunk semmiféle segítséget, kezdettől fogva gyanakodva méregettek bennünket akárhová fordultunk. A munkában való elhelyezkedés is csak nehezen sikerült. Azonban a szibériai lágerek után, amikor már azért mégsem tartottak lövésre készen géppisztolyt a hátunk mögött, sikerült valahogy felszívódni a társadalomban.

Az államvédelmi szervek nem hittek ártatlanságunkban, nem értették, hogy a szovjet elvtársak hogyan engedtek minket csak úgy, minden további nélkül szabadon. Figyelték mozgásunkat, érdeklődtek utánunk a munkahelyünkön, alattomban akadályt gördítettek a továbbtanulásban, a jobb állásban való elhelyezkedésben. Nyílt provokációra, kifejezett üldöztetésre sor nem került. Azt talán valóban a szovjet nagykövetség hozta a magyar elvtársak tudomására, hogy a kötelező éberségen kívül ne buzgólkodjanak. 

Ez az állapot, amikor éreztük, hogy sok jogunk nincs, de azért másodrendű állampolgárokként megtűrnek bennünket, egészen 1958 nyaráig tartott. Akkor egy csapásra megváltozott a helyzet. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, amikor be-becitáltak minket a politikai rendőrségre. Faggatóztak: hogy is volt 1944-ben? 1945-ben? Kelletlenül válaszoltunk, hiszen hivatalosan hadifogolyként jöttünk haza. Még nagyobb riadalmat okozott az a tény, hogy aki ezután kért erkölcsi bizonyítványt, azt a szovjet elítélés bejegyzésével kapta meg, és büntetett előéletűnek bizonyult. Egyre érkeztek a hírek a munkahelyről eltávolított, vagy beosztásában lefokozott volt szovjet rabokról.

Csak sok évvel később tudtuk meg az igazságot : 1958 júliusában a szovjet és magyar igazságügyi minisztérium között jogsegély-egyezmény jött létre, melynek keretében - a nekünk tett lembergi ígéret ellenére - a szovjet KGB átadta a perirataink másolatát a magyar ÁVH-nak, ami után a belügyminisztérium haladéktalanul  mindannyiunkat   büntetett előéletűnek minősített, minden értesítés, vagy a tények nyilvánosságra hozása nélkül. Mivel nekünk minderről halvány sejtelmünk sem volt, fűhöz-fához kapkodtunk, de persze még ebben a kétségbeejtő helyzetben sem mentünk el a szovjet nagykövetségre panaszra. Valahogy nem tudtuk elképzelni : valamikori rabtartóink menedékét kérni a saját hatóságainkkal szemben 

Kilátástalan helyzetünkben, jogvégzett társaink tanácsára - kérvényt írtunk Moszkvába, a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságához, hogy közölje velünk írásban a korábbi, szóban közölt rehabilitáció tényét, hogy a magyar igazságügyi szerveknél mentesüljünk a büntetett előélethez fűződő hátrányos következményektől. Nem kaphattunk útlevelet, iparengedélyt, gépjárművezetői jogosítványt, erkölcsi bizonyítványhoz kötött beosztást a munkahelyünkön. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Moszkva visszautasította az ilyen kérelmek teljesítését. Velem is közölték 1960~ban, hogy tévedésben élek, nem vagyok rehabilitálva, csak idő előtt szabadlábra helyezve a büntetés végrehajtás helyéről. 

1961 őszén zajlott le Moszkvában a XXII. pártkongresszus, és ezzel beköszöntött a hruscsovi enyhülés időszaka. Mivel nem volt más választásunk, ismét ostromolni kezdtük a Kreml kapuit a rehabilitációnk érdekében. Végre megtört a jég, és a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma felülvizsgálta a kérelmezők ügyeit, és egyre - másra érkeztek a rehabilitációs igazolások, miszerint vádiratainkat felülvizsgálták, az ítéletet hűncselekmény hiányában visszavonták, ügyünket megszüntették és az adott ügyben rehabilitálva lettünk 

Mindentől függetlenül különös jelenség : a független magyar állam, a Magyar Népköztársaság polgárai esetében Budapesten csak abban az esetben törölték a priuszunkat, ha megjött , .a szovjet igazolás állampolgári jogaink helyreállításáról. ( Nem csoda., ha még a hatvanas években is volt olyan szovjet állampolgár, aki azt hitte, hogy Magyarország éppen olyan társköztársaság mint a balti államok, mert hiszen oda is csak megbízható elvtársak kaphattak belső útlevelet. )Azonban nehogy valaki azt gondolja, hogy a szovjet rehabilitáció minden ajtót megnyitott előttünk, volt szovjet rabok előtt. A magyar hatóságok egészen 1989-ig rajtunk tartották a szemüket, és a titkos megfigyelés sem szünetelt a hatvanas évek után. Hadd álljon itt egy kis beszélgetés annak illusztrálására, hogy a magyar elvtársak szemében mennyit ért a mi moszkvai rehabilitálásunk :

- Valamit azért csinált maga 1944-ben, különben nem ítélték volna el a szovjet elvtársak! 
- De hát itt az igazolás, hogy bűncselekmény hiányában rehabilitáltak!
- Na ja, ennyi év után már futni hagyták. A szovjet elvtársak nagyvonalúak, nem bonyolítják a dolgokat, inkább futni hagyták, megkegyelmeztek...
(Azt hiszem felesleges lett volna magyarázkodnom, hogy a megkegyelmezésre vonatkozik az amnesztia fogalma, a rehabilitáció más jogi értelmezést takar. )

Akkor álljon itt egy valóban elhangzott beszélgetés, hogy maguk a szovjet emberek hogyan értékelték a szovjet igazságszolgáltatás lényegét :
A posztoló őr unalmában megszólítja a közelében dolgozó rabot:
- Bátyuska, magát hány évre ítélték el?
- Huszonöt évre...
- Mit követett el?
- Hát, semmit...
- Hazudik! Semmiért csak tíz évet adnak!
...Említésre méltó jelenség a moszkvai bírói és ügyészi szervek részéről követett állásfoglalás a rehabilitációs kérelmek elbírálását illetően : 
Akármilyen súlyos volt is az ártatlan magyarokkal szemben a háború után hozott ítélet (még a kivégzettek esetében is!) , az annakidején a hamis vádiratban felsorakoztatott hajmeresztő bűnök listája, az esetek kilencvenkilenc százalékában az utólagos szovjet felülvizsgálat eredményeképpen rehabilitálták a volt elítéltet, éltében vagy holtában. Ezzel elismerték a koholt vádak tarthatatlanságát. Azonban ha valakit vagy valakiket azért ítéltek el azokban a szörnyű időszakokban, mert a kegyetlen szovjet megszállás során az öldöklő, nőket megbecstelenítő, mindent esztelenül elpusztító, részeg szovjet katonákat a védekező férfiak megsebesítették vagy megölték, - erre mind a mai napig nincs bűnbocsánat. Ez a máig ható állásfoglalás azt az önérzetes meggyőződést sugallja: a szovjet hadsereg egyenruháját viselő katona ilyen becstelenséget nem követett el. A szovjet hadsereg becsületén esett sérelem azt feltételezni, hogy a lakosság valóban jogos önvédelemből, a családja védelmében szegült volna szembe a garázdálkodó, erőszakoskodó megszállókkal. Az ilyen volt elítélteket, - még ha 1955 után a túlélőket haza is engedték, - ma sem hajlandók az Oroszországi Föderáció bírái, ügyészei jogilag felmenteni, ártatlanságukat elismerni. 

Mint az előadásom elején említettem, elítélésünk során még nem tudtunk oroszul, és tolmácsaink sem voltak a helyzet magaslatán. A lengyel vagy ruszin tolmácsok jószerivel sem oroszul, sem magyarul nem értettek igazán. Így aztán az a különös helyzet áll fenn, hogy mind a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy mi volt abban a vizsgálati jegyzőkönyvben, amit aláírattak velünk, mi volt a vád, és hogy szólt az ítélet, amivel a súlyos éveket ránk kirótták. 

Lehetőség nyílt, hogy a Történeti Hivatalon keresztül kérjünk betekintést a velünk kapcsolatban keletkezett iratokba. És mivel 1958-ban átadták a lényegesebb irataink másolatát a moszkvai elvtársak a magyar elvtársaiknak, logikus lenne, hogy most akkor - már orosz tudással felvértezve - az orosz nyelvű iratainkba betekintve megtudjuk, a vádirat szerint mit követtünk el - vagy valójában mit nem követtünk el ifjú korunkban a nagy Szovjetunióval szemben? 

Az állítólagos rendszerváltás után közel egy évtizeddel, még e hajlott korban sem sikerül kielégíteni kíváncsiságomat. Közölték hivatalosan, hogy ilyen irat nincsen. Pedig igenis van, valahol Magyarországon, még mindig hét pecsét alatt. Hisz mindent tudtak rólunk a belügyminisztériumban az illetékesek. 

Megnézhettem, sőt másolatot is kaphattam arról az önéletrajzról, amit 1953 november végén Sóstófürdőn írtam, a feltett 35 kérdésre. Aztán megkaptam egy törzslapot, amin az ítélet tényét felvezették, és sok-sok dátumbélyegző ráütése jelzi, hogy mikor ellenőrizték magaviseletemet. Hogy kik, és milyen jelentést írtak, vagy kik voltak a munkahelyi informátorok, ilyesmiről szó sincs. Hát ez nem is érdekel, de hiába is érdekelne, azokat a zúzda és a gyehenna tüze bizonyára az elmúlt években megemésztette. 

Rendkívül jellemző a volt magyar Gulag rabokkal kapcsolatos pártos állásfoglalás. Ugye, akik 1956-ban parancsot adtak sortűzre a védtelen tüntetőkre, bűnösök voltak, de egyes alkotmányjogászok szerint elévült ez a bűncselekmény, és jogilag még megrovásban sem részesíthetők. Mi - volt Gulag rabok, - megkaptuk a hivatalos rehabilitációt, ország-világ tudhatja, hogy I6-18 évesen, mint egyszerű leventék - tényleg a háború vétlen áldozatai voltunk, de azért sokan a szemünkbe mondják, hogy fasiszták voltunk. Nekem is többen célzást tettek erre. Azért, mert úgy érzem, - mint túlélőnek kötelességem azok nevében szólni, akik már nem szólhatnak, kötelességem nemzedékem igazát szóban és írásban megvallani, - azért én fasiszta vagyok? Sokat szenvedett nemzedékemet nem illeti meg az ártatlanság vélelme, még a hivatalos rehabilitáció és a történelmi tények ismeretében sem? 

Nagyon különös észjárás azok részéről, akik a proletárdiktatúra nevében annyi törvénytelenséget elkövettek és semmi megbánást nem tanúsítanak, sem bocsánatot nem kérnek. Fennen hirdették: munkásököl vasököl, oda üt, ahová köll ! Hát odaütöttek, ahová nem kellett volna, és ezt még ma sem szégyellik, hanem az össznépi feledékenységre építve letagadják a múltat, de visszasírják a Rákosi - Kádár korszakot, - a börtönök rendjét, a temetők csendjét! És még mindig vannak, akik a parlamenti választások alkalmával az urnákhoz járulva eme rendpártiakra adják le szavazatukat!...
Nagykanizsa, 1999 december 3-án.