Ameddig a szem ellát, hó borítja a tájat. Örökzöld fenyők ágai roskadoznak a hó súlya alatt. Csend van. Néha egy-egy éhes ordas üvöltése hallatszik a távolból. A csendet ütemesen töri meg a három méter magas őrbódéban az őrök topogása. Fáznak. Nem csoda, a hőmérő mínusz 53 fokot mutat. A tajga fái recsegnek, pattognak a nagy hidegtől. A barakk gerendái is olyan hangot adnak, mint amikor a favágó éke egyre mélyebbre hatol a száraz rönkbe. Az éji zene nem zavar bennünket, a hosszú évek során megszoktuk.

Dallamosan csikorog az irhabundába bújt smasszer filccsizmája alatt a kőkeményre fagyott hó, miközben rendszeres ellenőrző körútját végzi.

Vannak, akik nyitott szemmel bámulnak a mennyezetre, mások több ezer kilométernyire járnak a messzeségben, falvakban, városokban, szeretteik körében. Könnyektől fátyolos szemük előtt gyertyalángtól, szikrázó csillagszórótól fénylő, szerető kezekkel díszített karácsonyfák sejlenek föl. Nem szégyenlik könnyeiket. A kilátástalanság sóhaja száll az ég felé. Legtöbbünknek négy-öt évünk van még hátra idegen földön, idegen országban. S azután? Erre már nem gondol senki, a lágerben előre tervezni nem lehet. A 25 évre ítéltek nem törődnek semmivel: ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?

Az adventi koszorúval ékesített mennyezet négy hete hirdeti a Messiás közeledtét. Egy-egy színes szalag jelzi: eljött a karácsony.

A favágó brigádok a fárasztó munka után elfogyasztották a zablevesbol, zabkásából álló förtelmes vacsorát. Ezen a napon is dolgozniuk kellett, nem volt ünnep, a szenteste fogalma ismeretlen volt. Halálosan kimerülve érkeztek a barakkba.

Fenyogallyacskával díszített öt-öt dekányi fekete kenyér, megszürkült, horpadt bádogbögrében égetett kenyérhajjal színezett, feketekávénak nevezett forró víz várt mindenkit. A német tábori lelkész százados bátorító szavakkal méltatta Krisztus születését. A kályhát körbeülve énekeltük el a szent karácsony énekeit. Csendes éj, szentséges éj... Stille Nacht, Heilige Nacht... Dicsőség mennyben az Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek! Ámen.

Az elérzékenyülés és az ólmos fáradtság elnyomta a barakk lakóit. Szuszogás, horkolás jelezte: valahol messze családjuk körében ünnepelnek álmukban.

Dr. Sali László, a nyolcvanéves győri kanonok óra nélkül is tudta, eljött az éjféli mise ideje. A hajlott hátú öregúr csendben felült. Egymás mellett feküdtünk a priccsen. Elővette a mazsolából préselt bort, az ostyát, ezekkel a kárpátaljai apácák látták el. Mellé ültem. Keresztet vetettünk: Az Atya; Fiú és Szentlélek nevében. Laci bácsi ég felé emelte tekintetét, karjait széttárta.

– Dominus vobis cum!

Az aggastyánnak nem kellett misekönyv, kívülről mondta a szentmise szövegét. Mindennap misézett a Sarkkörön túl is.

– Et cum spiritu tuo.

Suttogtam, hogy az alvókat ne zavarjam. Közben enyéimre gondoltam. Odahaza most duruzsol a kályha, készülodnek az éjféli misére. De vajon sejtik-e, hogy élek? Tudják-e, hogy örökre megrokkantam?

– Kyrie eleison! – hangzik a félhomályban.

A levegőtlen, bűzös barakkban ülök zsibbadtan, imára kulcsolt kézzel. Patkányok futkosnak nesztelenül az alvók fején, keresik a végelgyengüléstől védekezésre képtelent, hogy füle vagy orra kielégítse étvágyukat. Itt-ott magasba lendülő karok űzik el a hívatlan vendégeket. Akinek fülét vagy orrát a szörnyetegek kikezdték, az nem érezte a lakmározás okozta fájdalmat, annyi ereje sem volt, hogy elhessegesse a szemteleneket. Csak a szív egyre gyengülo verése jelezte: él. Másnap felkerült a teherautóra a többiek közé, végcél: jeltelen tömegsír a végtelen hómezoben.

– Kyrie eleison!

Istenem – fohászkodtam –, Te tanúja voltál, hogy jutottam el a mai napig. Láttad, amikor marékszám szedtük le magunkról a tetveket. Véresre vakartuk összeszáradt bőrünket. Láttad, hogy hullottak el a fiatal magyar leventék a tetvek által terjesztett tífusztól. Hogy szívták amúgy is kevés vérünket az átkozott poloskák. Szétnyomott poloskákkal rajzoltunk térképet a börtönök falain, a priccsek deszkáin. Még ezek a paraziták is szipolyozták éhségtol elgyengült testünket. Gyakran jutottak eszembe Mécs László költő szavai: „sokszor volt lelkük és hátuk alja véres / bőrük tetveknek vacsora és ebéd / csontjuk vitriolos és nem velős / e fiúkért valaki felelős!"

– Christe eleison!

Sokan nem érhették meg ezt a karácsonyt. Voltak, akik nem bírták ki a marhavagonok zsúfoltságát, az éhséget, a vízhiányt. A megkönyörülő őrök által bedobott néhány lapát piszkos hóval csillapították szomjukat. Útközben végzett velük a vérhas, holtan érkeztek a lvovi (lembergi), kijevi, odesszai, vinnicai rabtovábbító börtönökbe.

Az életben maradottakat késobb a tbc, a skorbut, a vérhas, a flektífusz, nem utolsósorban az éhhalál tizedelte meg.

Nem érte meg a civil felcser sem, akinek munkába vonuláskor egy csont-bőr, lesoványodott rab szekercével hasította ketté a fejét, mert a teljesen legyengült embert nem írta ki betegnek. Az a honfitársunk sem érhette meg, akit az őrök utasítottak a tiltott zónába tűzrakásra. Amikor elindult a parancsot végrehajtani, agyonlőtték. Az őrök két-két hét szabadságot és egy-egy órát kaptak jutalmul, mert szökési kísérletet hiúsítottak meg.

– Christe eleison!

Uram bocsáss meg a köztörvényeseknek, nem tudják, mit cselekszenek! Ki érti tetteiket? Senki. jaj annak, aki nem adja oda csomagját, hogy válogassanak belőle, aki nem adja oda utolsó falat kenyerét, aki nem veti le ruháját, ha a vagányok kérik! De jaj annak a vagánynak is, aki megfeledkezik a rájuk vonatkozó íratlan törvények megtartásáról!

– Kyrie eleison!

Laci bácsi suttogása: Üdvözítőnk parancsára és isteni tanítása szerint imádkozzunk! Mi Atyánk... és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...

GULAG; Zimka, 1950...